LEGENDAUTAM – 6. FEJEZET: KEDVES BARÁTOK, NEM VAGYTOK – ÉN SE VAGYOK

 

LEGENDAUTAM – 6. fejezet: Kedves barátok, nem vagytok – én se vagyok A műtét utáni mindennapokban a kávé, a presszó, a bogrács és a diszkó mellett mindig ott voltak a barátok és anyu csendes ereje. Ez a fejezet arról szól, hogyan tartottak életben a közösségi pillanatok, a szeretet és a baráti ölelések – mert ha ők nem lettek volna, én sem lennék.

LEGGENDAUTAM – 5. FEJEZET – A LELET AZT MONDTA: NEM BIZTOS, HOGY ITT LENNÉK. ÉN PEDIG AZT MONDTAM: DE ITT VAGYOK.

LEGENDAUTAM – 5. fejezet: A lelet azt mondta: nem biztos, hogy itt lennék. Én pedig azt mondtam: de itt vagyok. 

 1995-ben a PET-vizsgálat súlyos agysérülést mutatott, és az orvosok szerint nem kellett volna életben maradnom. Mégis itt vagyok – epilepsziával, műtétekkel, kerékpáros kihívásokkal és barátokkal, akik nem felejtettek el. Ez a fejezet arról szól, hogyan lett a diagnózisból túlélés, és hogyan építettem újra az életem minden roham után.

LEGGENDAUTAM – 4. FEJEZET AZ ELSŐ HÓ AZ ÚJÉLETEMBEN – KARÁCSONY, LÉPCSŐ, BÚCSÚ

 

LEGENDAUTAM – Az első hó az Újéletemben 1994-ben az OORI 5. pavilonjában kezdődött új életem: újra tanultam beszélni, járni, kapaszkodni a lépcsőn, ahol az első hó jelezte a túlélés kezdetét. Karácsony szívszorító volt, szilveszter a búcsú ideje, majd jött az epilepszia diagnózisa és a mindennapok küzdelmei. Ez a fejezet a fájdalom, az elfogadás és az újrakezdés története.

LEGENDAUTAM – 3. FEJEZET: A MENTŐCSÓNAK, AMI VÁRT RÁM

LEGENDAUTAM – 3. fejezet: A mentőcsónak, ami várt rám 1994-ben a Bajai Kórház intenzív osztályán feküdtem, ahol minden gépi csipogás, nővéri tekintet és anyu jelenléte újra életet adott. Az ágy, a fények és a csend számomra nemcsak kórházi emlékek voltak, hanem a túlélés szimbólumai. Ez a fejezet arról szól, hogyan lett az intenzív osztály az én mentőcsónakom, ahol újra megszülettem.

LEGENDAUTAM – 2. FEJEZET ÚJRATANULNI MAGAMAT – TESTBEN, NYELVBEN, EMLÉKBEN

 

LEGENDAUTAM – 2. fejezet: Újratanulni magamat – testben, nyelvben, emlékben 1994-ben egy autóbaleset után agysérüléssel kerültem a Budakeszi OORI Rehabilitációs Intézetbe. A jobb kezem lebénult, újra kellett tanulnom öltözködni, járni és beszélni. Ez a fejezet arról szól, hogyan építettem újra önmagam apró lépésekből, logopédusok segítségével és saját kitartásomból – mert minden mondat, minden mozdulat újrakezdés volt.

LEGENDAUTAM – 1. FEJEZET: BRIFKÓ ÉS KÉT ÉLETEM

  

LEGENDAUTAM – 1. fejezet: Brifkó és két életem 1994-ben egy autóbaleset után új élet kezdődött számomra: az intenzív osztály ágyától a barna brifkóig, amely két világot köt össze. Az első élet a baleset előtt, a második utána – bénult kézzel, újratanult szavakkal, és emlékekkel, amelyek egy pénztárcában őrzik a múlt ritmusát. Ez a fejezet a túlélés első napjáról szól, amikor a brifkó lett a híd a régi és az új énem között.

NEM KELL NAGY DOLGOKRA VÁRNI – BAJA, 2025. OKTÓBER

 

                                   Nem kell nagy dolgokra várni – Baja, 2025. október

   Régóta nem jártam Baján. A blogírás lekötött, most viszont dolgaim intézése közben gondoltam, sétálok egyet a városban. A Tóth Kálmán téren videót is készítettem. Ez már hagyomány nálam: ha Baján járok, mindig megnézem a Szentháromság téren a szökőkutat – naná, most is felvettem.

Mivel október közepe van, kíváncsi voltam, mit mutat a hőmérő a Petőfi-híd sarkán. 11:22-kor 18 °C volt. Ha már ott jártam, úgy gondoltam, belefér az időmbe, hogy megnézzem a kikötőnél, vannak-e vadkacsák. Épp voltak – őket is felvettem.

Ma is elmondhatom: október van, reggel kicsit csípős, de Baján egy apró dolgot felfedeztem. Nem kell nagy dolgokra várni – egy pici is elég, ha észre tudjuk venni. Csak rá kell jönni, hogyan kell felfedezni az apróságokat.

Készült egy videó is a bejegyzéshez, amit a saját YouTube-csatornámon találsz – nézd meg: [YouTube link] https://youtu.be/YsVxyysIxxw

Miért írom ezt a blogot?

Nem a követőkért, nem a lájkokért! Mert egyszerűen csak szeretek. Ahogy tudok. Afáziával élek — ez nyelvi és beszédbeli nehézségeket jelent, de nem akadályoz meg abban, hogy megörökítsem, amit látok, amit gondolok, amit érzek. Ha valaki olvassa, örülök. Ha senki sem, akkor is megérte. Mert minden apró történet szám!

                                           

                                           

KÉT NYELV, EGY KOCSMA. 11. RÉSZ – SEFTELÉS KANNA–123 MERCI

 

                  Két Nyelv, Egy Kocsma. 11. rész – Seftelés Kanna–123 Merci.

Seftes nem az a típus, aki sokat vacillál. Ha indulni kell, indul. Hajnalban már talpon volt – fejfájással, mert előző este kicsit túltolta a Whiskys Redbullt. A buli jó volt, csak a fránya reggeli kelés nem akart barátkozni vele. A dilemma ott motoszkált benne: kávéval indulni, vagy valutával? Ő az utóbbit választotta. A 123-as Merci már a kapuban állt, a kanna zörgött, a termosz gőzölgött. A zsemlébe kicsi vastag kente a vajat, rá párizsi szalámi – az is vastag, ahogy kell. Szalvéta? Minek az! Jó lesz a gázolaj, azzal megtörli a kezét, a száját meg a menetszél. Ez volt a seftelős hajnal: kelés, indulás – és a brifkó még üres. De nem sokáig!

                             A sorban nincs szabadság – csak ritmus

Aki a Mercivel sorban állt, pontosan tudta: itt nincs hétvége, nincs pihenőnap – mert a valuta az kell. Itt csak a ritmus számít: kanna, tank, valutacsere. A kis határ reggel 8-tól délután 4-ig volt nyitva. Ha nem értél oda időben, mehettél a másikhoz – csak az messze volt, és fennállt a veszélye, hogy belefutsz egy Jugoszlávia   járőrbe. Kék színű auto Zastava vagy Yugo, szigorú tekintet – Fizetsz akkor is, ha nálad minden szabályos: az autó pöpec, a papír rendben. Csak hát nem dinárban kérik... hanem kemény valutában. Így aztán oda a haszon, marad a sztori.

A másik határátkelő más világ volt. Ott, ha megindult a sor, nem volt sok udvariaskodás. „Barom, mennyél előre!” – kaptad. Nem úgy, mint a kishatáron, ahol még szóltak: „Ne szállj be az autóba, majd közösen együtt toljuk előre a kocsikat.”

Itt nem volt szabadság – csak ritmus. Aki tudta, mikor kell indulni, mikor kell fékezni, mikor kell a brifkót elővenni, az nyert. A többiek meg tanultak belőle – vagy fizettek.

                              A 123-as Merci: nem autó, hanem időgép

Más világ volt az, ahol a seftelés ment – és a Merci vitte oda. Ez a gép nem kérdezett, csak gurult. A tank? Minimum 100 liter, de ha lehetett, bővített. Az üzemanyag? Bármi, csak folyékony legyen. Volt, aki hígította, volt, aki csak remélte, hogy nem robban fel. Petróleum? Jöhet. Csak savazott gázolajat ne – azt még a Merci sem kívánta.

De ment. Mert ez az autó nemcsak jármű volt – hanem legenda. Aki Mercivel jött, azt komolyan vették. Aki Ladával, azt megkérdezték: „Biztos, hogy ide jöttél?” De ha a „mi kutyánk kölyke” volt, akkor beállhatott a sorba. Mert a sorban a brifkó számított – meg a tekintet, ami azt mondta: „Tudom, mit csinálok.”

                                              A seftes fizika – ahol a tömlő is mesél

A kannás seft nem volt gyerekjáték. A fizika törvényei itt is működtek – a tömlőt meg kellett szívni, hogy induljon a folyás. De akadtak trükkök: ha befogtad a végét, már megindult. Alföldi gravitáció, seftes logika – működött, ahogy kell.

Ment a hír, hogy tönkreteszi a fogakat? Ugyan már! Milyen seft az, ahol nem kortyol bele az ember egy kicsit? Egy kis gázolaj, egy kis benzin – abból lesz a valuta. Aki bátor volt, az útszélén adta el. Aki rutinos, házhoz vitte. Mert itt minden csepp számított – és minden csepp egy újabb sztori kezdete volt.

A kanna zörgött, a brifkó dagadt, a fogak meg... hát, azok is hozzátartoztak a legendához.

                                 A sztori, ami mindig úgy kezdődik: „Egyszer a Seftes…”

És amikor már mindenki fáradt volt, jött a sztori. „Egyszer a Seftes…” – így kezdődött. És innen már bármi megtörténhetett.

Volt, aki szerint a kannában nem is csak kanna volt. Úgy is mondták: „hasas kanna”. Ha kirakták a napra, a benzinkannát a gáz szétnyomta – így több férhetett bele. Üzemanyag volt az, de valutát hozott.

Mások szerint a Seftes olyan pontosan meg tudta mondani, mennyi fér bele, hogy egyszer, amikor kimérték, pontosabbnak bizonyult, mint egy mércés edény. A seftes szem – az nem tévedett.

De egy biztos: a kilencvenes években ilyen történetek tényleg megtörténtek. Vagy csak legendák? A kanna zörgött, a sztori gurult – és a Seftes mindig jött egy újabbal.

                           A reggel mindig jön – de a 123-as Merci emléke marad

A reggel mindig jön. Talán picit másképp, mint az előző este. De egy biztos: még ha a Mercit nem is indítjuk újra, a nevetés velünk marad. A lányok csinosak voltak, a fiúk már azon gondolkodtak, este hol lesz a buli. A sztorik, a varázslat – mind itt maradnak velünk.

Mert ez a hely nem felejt. És mi sem felejtjük el, hogy ott mindent megtettünk azért, hogy egy este – vagy egy hajnal – tökéletes legyen.

Ahogy mondani szoktam: „Aki beállt a sorba, egy nagycsalád tagja lett. Ha egyenruhák voltak, a felirat ez volt: Határ – Márka – Benzin (vagy Gázolaj?).”

De a történet itt még nem ért véget…

Egy legenda, amit én álmodtam meg – de még messze nincs vége…” „Ez csak a kezdet volt. A legenda él tovább.” Írta: Gründfelder Attila

Ha tetszett az írásom, írj bátran! Szívesen folytatom a beszélgetést veled. Facebookon így találsz meg: Gründfelder Attila .(Egér)

Vagy keresd ezt a profilt: https://www.facebook.com/profile.php?id=100005975355818

🛡️ Ez a bejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll.  

Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd! 4.0  

🔗 https://creativecommons.org/licenses/by-nc-nd/4.0/deed.hu

KÉT NYELV, EGY KOCSMA. 10. RÉSZ – A KANNÁS VALUTA ÉS A 123-AS MERCI LEGENDÁJA

 

Két Nyelv, Egy Kocsma.10. rész- A kannás valuta és a 123-as merci legendája

                                               

                           A flakon, ami mindig gurult – de sosem csörgött

Aki járt már a déli határ mentén a ’90-es években, tudja: ott a flakon nem csak vízre volt. Ott a flakon történetet hordozott. Zoli például mindig vitt magával egyet – piros, műanyag, kicsit horpadt, de megbízható. Aki ránézett, azt mondta: „Ez csak víz.” Aki tudta, az csak mosolygott.

                          A seftes csomagtartó – ahol minden rekesz mesél

A 123-as Merci csomagtartója nemcsak pótkeréknek adott helyet, hanem a túlélésnek is. Ott lapult a flakon, az ülés alá rejtve, néha a szőnyeg alatt, néha a hangszóró mögött. Mert a seft nem csak az, amit látsz – hanem az, amit elrejtesz. És Zoli tudta, hogyan kell úgy elrejteni, hogy még a rendőr is azt mondja: „Ez csak víz.”

                   A határnál minden flakon gyanús – de nem minden flakon veszélyes

Volt egy nap, amikor Zoli kicsit késve érkezett a kis határhoz. A sor már mozgott, a Mercik gurultak, a kannák zörögtek. Ő meg ott állt, a flakonnal a kezében, és nézett a határőrre. A sapka piros volt – tehát büntetés. De Zoli nem jött zavarba. Kinyitotta a flakont, megkínálta a rendőrt: „Kér egy kortyot?” A rendőr beleszagolt, elmosolyodott – és intett, hogy mehet.

                        A flakon filozófiája – ha nem kérdezik, ne magyarázd

A seftesek között volt egy mondás: „A flakon addig víz, amíg nem kérdezik.” És ha kérdezik, akkor is csak akkor baj, ha válaszolsz. Zoli sosem magyarázott. Ő csak mosolygott, és ment tovább. Mert a flakon nem csak üzemanyagot rejtett – hanem bizalmat, rutint, és néha egy kis pálinkát is. De azt már tényleg csak a legendák mondják

                                             A kocsma, ahol a flakon sztár lett

A sztori persze terjedt. A kocsmában már úgy mesélték, hogy Zoli egyszer egy flakonnal ment át három határon, és egyiknél sem kérdezték meg, mi van benne. Mások szerint egyszer egy galamb is ivott belőle, és utána valutát hozott. De egy biztos: a flakon nem csak víz volt. És aki egyszer megfogta, az tudta – ez nem csak műanyag, ez történelem.

                              A reggel, amikor a flakon üres volt – de a brifkó tele

Volt olyan nap is, amikor a flakon már üres volt, de a brifkó tele. Mert minden csepp számított. És ha jól adagoltad, nemcsak pénzt hozott, hanem sztorit is. A Merci gurult, a kanna zörgött, a flakon pedig ott állt, mint egy csendes tanú. Mert a seft nem csak üzlet – hanem életforma.

                    Aki ma is emlékszik, azt milyen seftes élet a 123 merci sorban.

Mert a legjobb sztorik nem azok, amiket elmondanak – hanem azok, amiket csak sejteni lehet. Jusson eszedbe Zoli mondata: „Ez csak víz. De ha akarod, lehet valuta is.”

De a történet itt még nem ért véget…

Egy legenda, amit én álmodtam meg – de még messze nincs vége…” „Ez csak a kezdet volt. A legenda él tovább.” Írta: Gründfelder Attila

Ha tetszett az írásom, írj bátran! Szívesen folytatom a beszélgetést veled. Facebookon így találsz meg: Gründfelder Attila.(Egér)Vagy keresd ezt a profilt: https://www.facebook.com/profile.php?id=100005975355818

🛡️ Ez a bejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll.  

Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd! 4.0  

🔗 https://creativecommons.org/licenses/by-nc-nd/4.0/deed.hu

KÉT NYELV, EGY KOCSMA. 9. RÉSZ – SAJTVÁR PRESSZÓ – AZ ALVILÁG SAJTOS FELLEGVÁRA

 

Két Nyelv, Egy Kocsma.9.rész-Sajtvár Presszó – Az Alvilág Sajtos Fellegvára

   Egér épp a kávéját kavargatta, amikor csörgött a telefon. Jóska volt a vonalban, a 8. kerületből.

– Vettem egy új autót – mondta –, hosszú útra készülök, gondoltam, leugrom hozzád. Úgyis rég találkoztunk.

Nem telt bele sok idő, megérkezett Jóska – egy „bálnával”. Így becézték a 90-es években az S-osztályú Mercit: akkora volt, mint egy nappali, és olyan tekintélyt sugárzott, mint egy főnök a kártyaasztalnál.

Egér csak annyit mondott:

– Jól megy a szekér!

– Á, Egér, ez nem az enyém – legyintett Jóska. – Ez egy külön történet. Van időd meghallgatni?

– Üljünk le, mesélj – válaszolta Egér, és már csordult is a presszókávé.

                                         A presszó, amit kártyán nyertek

– Múltkor kártyáztunk a Csincsilla Presszóban – kezdte Jóska. – Ott nem volt puszi alap, keményen ment a játék. Olyan nagy tétre ment, hogy az egyik emberemet hazaküldtem, vegyen ki a széfemből egy komoly összeget. A tét egy presszó volt. Megnyertem.

– A Sajtvárt? – kérdezte Egér.

– Pontosan. Másnap megnéztem, és azt mondtam: ez lesz az én törzshelyem.

Egér elmosolyodott:

– Mint amikor Bulgáriában megismerkedtünk, zsebesként kezdted, és a barátnőm pénztárcáját próbáltad elcsenni…

– Aztán te elkaptál, volt egy kis dulakodás, és visszaadtam a tárcát – nevetett Jóska. – Innen jött a név: Sajtvár Presszó. Illatos, ragadós, és tele titkokkal.

                                       Ahol nem linzert kérnek, hanem rendszámot

A Sajtvár nem volt átlagos hely. Az alvilág egyik legillatosabb bázisa lett, ahol a sajt mellett az autók is forogtak – nem a volán mögött, inkább a tulajdonjogban.

 – Szóval most sötét üzletbe fogtál? – kérdezte Egér.

– Muszáj volt – válaszolta Jóska. – Túl jól éltem, felfigyeltek rám. Irigység, panasz, feljelentés... így kezdtem pénzmosásba. A presszó csak ürügy. Most már belejöttem, új üzlet, új trükkök.

A bárpult mögött Jóska úgy keverte a kávét, mint más a kétes üzleteket. A presszó mögött volt egy kis szoba, amit csak a beavatottak ismertek. Ott nem linzer süteményt rendeltek, hanem... autótípusokat.

Gravírozott szélvédő? Semmi gond, ment a csere.

Műholdas követő? Kicselezve. Az autó pár napig egy rejtett helyen pihent, mint egy nyaraló vendég – mozdulatlanul, csendben.

 Rendszám? Csak dekoráció.

 Forgalmi engedély? Egy vastag boríték, és máris új.

– Mond csak, ezt hol tanultad? – kérdezte Egér.

– A „Tolvajtempó” című filmből – vágta rá Jóska. – Meg a Sajtvárban. Itt a mottó: „Pénz beszél, a kutya ugat.”

                                          Ahol a kávé keserű, de az üzlet édes

A Sajtvárban mindenki tudta: ha van pénzed, van autód. Ha nincs, akkor csak a kutyaugatás marad. A presszó nem kérdezett, csak teljesített. A kávé keserű volt, de az üzlet édes.

A pult mögött Jóska nemcsak kávét kevert, hanem legendákat. A falon egy régi fotó lógott: egy Lada nyitott ajtóval, mellette egy fiatal Jóska, kezében egy csavarhúzóval. Alatta a felirat: „Minden ajtó nyitható.”

Egér nevetett:

– Emlékszem, amikor az Ecseri piacon árultad a káderkorszak autóit. Akkor még elég volt egy hajcsat is…

– Most nehezebb – mondta Jóska –, de ismersz: minden ajtóhoz van kulcsom. Vagy történetem.

                                             A Sajtvár ma – csak emlék

Ma már csak legendák maradtak. A Sajtvár helyén talán egy vegán smoothie bár működik, ahol a sajt helyett chia magot szórnak a pohárba. De a régi törzstagok néha összenéznek, és elmosolyodnak:

– Emlékszel, amikor Jóska egy héten belül hozott egy Merci kupét, csak mert a szomszéd Pistának megtetszett?

A Sajtvár nem volt presszó. Az egy életérzés volt. Egy sajtszagú menedék, ahol a kávé keserű, a sztorik pikánsak, és az ajtók mindig nyitva álltak – legalábbis annak, aki tudta, hova kell kopogni.

De a történet itt még nem ért véget…

Egy legenda, amit én álmodtam meg – de még messze nincs vége…” „Ez csak a kezdet volt. A legenda él tovább.” Írta: Gründfelder Attila

Ha tetszett az írásom, írj bátran! Szívesen folytatom a beszélgetést veled. Facebookon így találsz meg: Gründfelder Attila(Egér)Vagy keresd ezt a profilt: https://www.facebook.com/profile.php?id=100005975355818

🛡️ Ez a bejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll.  

Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd! 4.0  

🔗 https://creativecommons.org/licenses/by-nc-nd/4.0/deed.hu

KÉT NYELV, EGY KOCSMA 8.RÉSZ – BAGOLYVÁR KÖRNYÉKE – SEFTELŐS TERV, KÁVÉILLATBAN

 

Két Nyelv, Egy Kocsma – 8. rész: Bagolyvár környéke – Seftelős terv, kávéillatban Milán és Egér újabb határmenti kalandba vágnak: régi gázolajvezetékek, romos tanyák és a Bagolyvár legendája kerül elő. A presszó kávéillatában születik meg a terv, amely éjszakai akciót ígér, retró Mercivel, tömlővel és a seftelés örök szellemével. Ez a fejezet a nosztalgia, a bátorság és a határmenti túlélés története.

Két Nyelv, Egy Kocsma 8.rész–Bagolyvár környéke – Seftelős terv, kávéillatban

Egyik reggel Milán telefonhívást kapott Bajmokról. A presszó pincére csak ennyit mondott: – Gyertek, beszéljük meg, hogyan tovább.

A két seftelős figura nem is tétlenkedett – átvágtak a határon, és befutottak egy apró presszóba, ami inkább tanítói szobára hasonlított, mint vendéglátóhelyre: masszív diófa íróasztal, magas hátú faszékek, és a levegőben kávéillat keveredett a gázolaj emlékével.

Az újvidéki (Novi Sad) „üzletember” inkább úriembernek tűnt, mint rókának. A pincér előadta a nagy tervet: – Régi gázolajvezeték, most tisztaszesz folyik benne.

Milán csak vakarta a fejét: – Ez így nem fog menni. A csőben régen gázolaj volt, és nincs olyan vegyszer, amit biztonsággal használhatnánk. Nem tudjuk garantálni, hogy nem lesz szennyezés.

Egér közben már kavargatta a török kávé, és előhúzta a saját tervét: – Emlékszel a régi gázolajgyűjtőpontra? Az a romos tanya még megvan. Ott szedted fel a gázolaj.

– Persze, hogy emlékszem! Jó korszak volt. Volt olyan hónap, hogy megkerestem egy új autó vagy ház árát – nevetett Milán.

– Akkor csapjunk bele, nyomd gázpedál tövig! – vágta rá, és a 123-as Merci úgy meglódult, mintha 15 mázsa seftelős súly húzná előre az egész járgányt. A tanya környéke viszonylag tiszta volt – ez jó jel, mondta Egér. – Mi már tegnap kint voltunk a KISZ-táborban. Most csak a Bagolyvár környéke maradt. Meg kell tudni, ki jár oda, és kié a terület.

Milán most nem a szokásos útvonalon ment haza. – A három kereszteződésnél balra fordulunk – mondta –, elmegyünk Lajoskához. Ő ott lakik, és hallja, mit csicseregnek a verebek.

Mire odaértek, Lajoska épp tolta ki a biciklijét. A kormányról egy retró csíkos szatyor lógott – olyan, amit még a nagy Önki vásárlás idején cipeltek a falusi boltban. Egér csak ennyit gondolt: Na tessék, ez már a seftelős nosztalgia deluxe kiadása!

– Épp hozzád jöttünk, Lajoska! Rakd le a biciklit, majd elviszünk, ahova indulsz – szólt oda Egér.

– Amúgy hova készültél? Mindjárt szürkület lesz – kérdezte.

– Jaj, Egér, megyek kenyeret venni Sztipán bácsinak. Meg körbenézek, hátha látok valamit.

– No látod – mondta Egér –, mi is ebben az ügyben vagyunk. A Bagolyvár környékén ki jár, ki nem, azt kéne tudni.

Lajoska megkapta a feladatot. – Péntek délután találkozunk Sztipán bácsinál, és elmondod, amit megtudtál – mondta Egér.

Pénteken Lajoska jelentkezett: – A KISZ-tábor még mindig romos, senki nem jár arra. De a Bagolyvár... Ott van mozgás. De csak nappal. Éjszaka teljesen üres. Se portás, se kutya, se semmi.

Milán csak ennyit mondott: – Akkor éjszaka szabad a pálya.

– Végre egy jó hír! – csillogott Egér szeme. – Megvan a tervem.

– Gyere, megnézzük a Bagolyvárat – mondta. Milán pislogott: – Jaj, Egér, a Bagolyvár? Az fán van, nem?

Egér nevetett, és a dombtetőre mutatott: – Ott az épület. Már gyerekkorunkban is ott állt. Régen kastély volt, az emberek csak Bagolyvárnak hívták. Körülötte régen szőlőültetvények voltak –a hetvenes években a környék igazi bortermelő fellegvárnak számított.– Átmész a határon, és ott megtalálod a régi gázolaj-depónkat – folytatta Egér. – Persze, tudom. Azt nem lehet elfelejteni – mondta Milán. – Egy hónap alatt megkerestem egy új autó árát.

– Lent veszel egy tömlőt – én itthon kiszámolom, mennyi kell, és milyen fajta. Megkeresed a régi cső végét, megvágod, rákötöd a tömlőt – úgy, ahogy mondom. Én ugyanezt megcsinálom a Bagolyvárnál.

Ha kész vagy, hívj fel. Áthúzom a Mercivel a régi gázolaj-vezetéket, amit a tömlőre raktál – abból folyik a „fehérarany”. Amint összekötjük a tömlőt, indulhat is a tisztaszesz. Lajoska közben figyel a Bagolyvárnál, nehogy valaki meglepjen minket. Milán elmosolyodott: – Mint a régi időkben.

Egér már fejben végigpörgetett az egész műveletet. – Elég meredek a terv – mondta Milán.

Egér vállat vont: – A seftelés ilyen. Egyszer fent, máskor lent. Mint a forint és a német márka árfolyama – csak mi mindig próbálunk a jó oldalon maradni. Néha sikerül, néha nem – de legalább van sztori! 

 

De a történet itt még nem ért véget…

Egy legenda, amit én álmodtam meg – de még messze nincs vége…” „Ez csak a kezdet volt. A legenda él tovább.” Írta: Gründfelder Attila

Ha tetszett az írásom, írj bátran! Szívesen folytatom a beszélgetést veled. Facebookon így találsz meg: Gründfelder Attila (Egér)Vagy keresd ezt a profilt: https://www.facebook.com/profile.php?id=100005975355818

🛡️ Ez a bejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll.  

Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd! 4.0  

🔗 https://creativecommons.org/licenses/by-nc-nd/4.0/deed.hu

KÉT NYELV, EGY KOCSMA. 7. RÉSZ – SEFTELÉS, ROZSDÁS TÁBOR

 

Két Nyelv, Egy Kocsma – 7. rész: Seftelés, rozsdás tábor Amikor minden kapcsolat elapad, még Jóska sem tud segíteni, Milán akkor sem adja fel. A Kör presszó hírei, a bajmoki török kávé és a régi KISZ-tábor rozsdás kerítése újra felidézik a múltat. Ez a fejezet arról szól, hogyan születik meg a remény egy poros úton, egy zörgő Zastava mellett, és hogyan tér vissza a seftelés szelleme a régi legendás helyszínekre.

KÉT NYELV, EGY KOCSMA – 6. RÉSZ: ZIPPO, MERCI, PÁLINKA – A FÜSTÖS HADMŰVELET

       Két Nyelv, Egy Kocsma – 6. rész: Zippo, Merci, Pálinka – A Füstös Hadművelet.

  Egér vakarja a fejét, körbenéz a környéken – de sehol egy tisztaszesz-kereskedő. Hát itt már a jó szándék nem elég, ide bizony kapcsolatok kellenek. És ha kapcsolatról van szó, csak egy név csilloghat ebben a történetben: Jóska. Az az ember, akit a nyolcadik kerületben még tisztelettel üdvözölnek, és aki a Parlament folyosóján is tudja, hol főzik a legjobb kávét.

Egér nem sima okostelefonról tárcsáz, ez a cucc még „Szabadkán, a Zug kocsmában” lett megvéve, egy kis tuninggal megspékelve. Ha rápillantasz, azt hihetnéd, egy régi Nokia 6510-es az, ami még a westerncsizma sarkában is elfért.

                                               

De ez valójában egy James Bond-féle lehallgatásmentes csoda, ami egy másik vonalat nyit meg, ingyen beszél, és még a CIA is csak vakarja a fejét.

Jóska felveszi, és már mondja is: „Tisztaszesz? Persze, tudok szerezni. Körbenézek, aztán visszaszólok. De telefonfülkéből hívlak, az a lenyomozhatatlan! Sőt, az eladót is leszervezem, leviszi neked. De figyelj, ez nem a sarki bolt, itt már német márkában mérik az árát, nem forintban.”

Egér visszakérdez: „Telefonfülkéből? Pedig adtam egy ‘6510-es Nokia’-t, aztán nem az, ami lehallgatásmentes?”

                                                   

 Jóska csak annyit mond: Zsebem kongott, mint egy görbe hétvégén átbuliztam, úgyhogy Ecseri piacon csilingelt — egész jól eladtam!

                                                       

 Egér bólint. Tudja, hogy ez a biznisz nem olcsó mulatság, de ha a szatmári pálinka beindul, a Merci is újra ketyegni fog – és nem csak a motorja.

                                  Milán és a gyorspálinka legendája

Milán múltkor leugrott Szabadkára, mert hallotta, hogy ott a piacon van egy kocsma, amit csak úgy hívnak: „Zug”. Bement, hátha elcsíp valami friss infót – milyen bizniszbe érdemes most belefogni? Nem kellett sokáig várnia: kapott egy fülest, hogy a szatmári szilvapálinkát keresik, mint a messiást.

Hazafelé már kattogott is az agya. Tervezett. Kombinált. Stratégiázott. Egérrel összeültek, és elindult a nagy terv:

 – Te hozod a szatmári szilvát, én hozom a cukrot – mondta Egér.

– Cukrot? Az minek? – udvarból  kérdezte Sztipán bácsi, aki valaha maga is zavaros vizet evezett, szó szerint és átvitt értelemben is. Tudta, hogy Milán és Egér sem épp a sekély mederben eveznek, talán ezért is szereti őket.

                                                  Sztipán bácsi a  Partzán

Sztipán bácsi nem ma kezdte. Valamikor kuktában főzte az első pálinkáját, aztán lecserélte egy komolyabb berendezésre. Kapcsolatai voltak – nem is akármilyenek. Tito vezetéken partizánként állt be, háború után pedig a határmentén telepedett le. Kapcsolatok lent megmaradtak, alkatrészek jöttek zöldhatáron – a nyomsávon gurultunk, a káderrendszer pedig, mint egy régi protokoll, még működött, mintha örökös lenne 

A zöldhatáron akkoriban nem volt egyszerű átlépni tiltott sáv, káderrendszer, és mégis: valahogy működött, ha az ember tudta, merre van a nyom.

A tanya, amit talált, tökéletes volt: pont a nyomsáv mellett, ahol még engedély is kellett a belépéshez , még akkor is, ha épp dolgoztak a környéken.

 – de ő tudta, mikor és hogyan lehet bemenni, Milán és Egér tanácsot kértek tőle.

– Gyerekek – mondta Sztipán bácsi –, úgy éri meg, ha veszélyes vizet eveztek, akkor legyen tele a pénztárca is!

A víz, tisztaszesz és aroma kombinációja pedig tipikus volt – így készült náluk az úgynevezett „Minden belé”

 – A tisztaszesz szervezés nálunk van – mondta Egér. – Jóska már talált eladót,

sőt, még le is hozza ide.

                       A Zippo-akció és a pálinka utolsó útja – Picur bevetésen.

 A biznisz már dübörgött, mint a diszkó a falunapon. A tisztaszesz megvolt, az eladó hozta, a vevő fizetett – természetesen német márkában, mert hát stílusosan kell seftelni. Már csak a szállítás volt hátra, és itt jött a trükkös rész.

Egér és Milán összerakták a tervet: előre megy egy „tisztának tűnő” autó, mögötte a legendás 123-as Merci, tele kannákkal, amikben nem épp ásványvíz lapult. Egy baj volt: a szállító csak a megyehatárig vállalta, mert neki is volt kapcsolata – de csak addig tartott, mint a kocsmai hitel. Így Egér és Milán lealkudták a vételi árat, és jött a B-terv.

Nem volt más választás: csapatot kellett szervezni, aki elhozza a megyehatártól Sztipán bácsi tanyájáig. A brigád összeállt: Egér, Milán, Picur aki Tit Tok ott tanulta hegeszteni kezdő, de lelkes tanonc – és Lajoska, aki már annyi határon hozott át szilvát, hogy a NAV-nál külön mappája van.

Az első szállítás simán ment. Egy erdőszélen találkozás, kannák átpakolva, 123-as Merci ketyeg, olyan hang többi autók csak tisztelgetni- Még most is azt mondom ha lehet választani egy szalonból új autó nem azt választani. Inkább  egy  123 Merci elmegy világvége. Üzemanyag? – Minden csak folyékony legyen..

irány Sztipán bácsi. A pálinkafőző tartály már félig telt, az illat olyan volt, hogy még a szomszéd kutya is becsöngetett egy kupicáért.

Pár szállítás ment, mint a karikacsapás – de aztán jött a baj. A legelső út, amin Picur ment elől. Egér is felvezettet egy haditerv már előre mondta: „Az autóba legyen egy öngyújtó – de legalább egy Zippo! És egy flakon tele benzinnel.”

Picur pislogott: „Minek kell öngyújtó? És miért pont Zippo?”

A Zipper öngyújtót ábrázoló fotó Thomas Despeyroux munkája, az Unsplash oldalról.

Egér sóhajtott. „ Mint aki kémia tanár kérdezte mi a víz vegyjel „H₂O ez mentés kérdés gondolt, ha ezt nem tudja, osztályismétlés, de az „biztos hozzán nem került” gondolta a tanár:

 „Jajj, Picur... Fel kell készülni. Ha útközben belebotlunk egy rendőrkocsiba, nincs idő magyarázni.- Akkor lépsz a gázra, és amikor látod a földút kanyarját, keresel egy olyan helyet, ahol a Merci elfér, de a rendőr nem talál meg. És ha mégis... akkor jön a Zippo. -Kiszállsz, rádobod a benzines flakont az autóra,-Meggyújtod, a Zippo öngyújtó és futsz, mint a szél. Érted, Picur?”

Picur bólintott. A tanítás mélyre ment.

És eljött az utolsó szállítás. A tartály már majdnem megtelt, a pálinka szinte könyörgött, hogy főzzék meg. Picur ment elől, és ahogy Egér tanította – úgy csinálta. Belefutott egy rendőri járőrbe, de nem esett pánikba. Gázpedál, földút, kanyar, flakon, Zippo – és már futott is, mint akit a pálinkaszellem hajt.

                                                             

                                                       

A Merci füstölt, a rendőr pislogott, a kannák biztonságban voltak. És Sztipán bácsi csak annyit mondott: „na, ez már pálinka lesz, nem csak szesz.”

És a mondás, ami azóta is él a faluban: „Ha a Merci füstöl, a pálinka már úton van.” Mert vannak történetek, amik nem érnek véget — csak tovább gurulnak a földúton, egy kis porral, egy kis füsttel, és egy kupica emlékezettel.

De a történet itt még nem ért véget…

Egy legenda, amit én álmodtam meg – de még messze nincs vége…” „Ez csak a kezdet volt. A legenda él tovább.” Írta: Gründfelder Attila

Ha tetszett az írásom, írj bátran! Szívesen folytatom a beszélgetést veled. Facebookon így találsz meg: Gründfelder Attila (Egér)Vagy keresd ezt a profilt: https://www.facebook.com/profile.php?id=100005975355818

🛡️ Ez a bejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll.  

Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd! 4.0  

🔗 https://creativecommons.org/licenses/by-nc-nd/4.0/deed.hu