LEGENDAUTAM – 6. FEJEZET: KEDVES BARÁTOK, NEM VAGYTOK – ÉN SE VAGYOK

 

LEGENDAUTAM – 6. fejezet: Kedves barátok, nem vagytok – én se vagyok A műtét utáni mindennapokban a kávé, a presszó, a bogrács és a diszkó mellett mindig ott voltak a barátok és anyu csendes ereje. Ez a fejezet arról szól, hogyan tartottak életben a közösségi pillanatok, a szeretet és a baráti ölelések – mert ha ők nem lettek volna, én sem lennék.

LEGENDAUTAM – 6. FEJEZET: KEDVES BARÁTOK, NEM VAGYTOK – ÉN SE VAGYOK.

 

Kávé a nagykantinban

A műtét után – ahogy az 5. fejezetben írtam – kijöttem az őrzőből. Egyből éreztem: jól vagyok. Másnap megjött anyu. Naná, hogy elmentünk a nagykantinba. Ittunk egy kávét. Amikor ment, elkísértem a villamosmegállóig. A Szent János Kórházat úgy ismertem, mint a tenyeremet. Tudtam, melyik épületben milyen osztály van. Megfigyeltem mindent. Hiába voltam agysérült – vagyok is –, egy parkolóval szemben, a „szintemelőhöz lépcsőhöz” naponta elsétáltam. Naná, hogy nem liftet használtam. Lépcsőn mentem. Talán már akkor tudtam: ide még visszatérek. Úgy is lett. 2017-ben visszatértem. Kiharcoltam egy MRI-beutalót.

Hétköznapok presszóval és tonikkal

Otthon, 1995-ben, hétköznapi életet éltem. Minden este elsétáltam a presszóba. Kávét, tonikot ittam. Tudtam beszélni – én úgy gondoltam, amit mondok, megértik. Az is lehet, nem értették. Csak kitalálták, mit motyogtam. Kerestem önmagam. Úgy akartam csinálni, mint előző életemben.

 A rigli, a hegesztőpisztoly és a makacsság

Az udvarban volt egy kutyabox. Az ajtóra riglit – tolózárat – akartam hegeszteni. Volt ívhegesztő gépem. Elővettem. Kezembe fogtam a hegesztőpisztolyt. Tudni kell: védőpajzsot kell használni. Én meg gondoltam: ugyan minek. Csak egy perc – gondoltam. Hiszen előző életemben lakatos voltam, fűtésszerelő. Értettem hozzá. Jól csináltam. Ezért nekiálltam hegeszteni.

Valahogy sikerült. Másnap begyulladt a szemem. Az arcom is felégett. Nem volt ott a pajzs. Az arcom előtt semmi. De megcsináltam. És ez számított.

 Amit nem tudsz megcsinálni – mégis megpróbálod

Nehéz elfogadni, hogy nem tudod megcsinálni. Nem baj, ha béna a kezem. Pár hónap után rájöttem: nem vagyok olyan, mint régen. Még most sem tudom elfogadni, hogy nem tudom megcsinálni. Elkezdtem agyalni: mégis hogyan lehetne egy kézzel? 

Figyeld meg: aki fogyatékos – legyen testi vagy más –, azt máshogy nézi a világ. Hihetetlen, mire képes az ember, ha kitalálja, hogyan kell megcsinálni. Saját tapasztalat.

Szilveszter, ikerlányok, és a baráti ölelés

Telt egy hónap. Eljött a szilveszter: ’95–’96 fordulója. Egy barátomnál voltam. Családos ember, két szép ikerlánnyal. És mégis ott voltam náluk. Nem tudom, hogyan törődött velem – de törődött. Mint kisgyerekkel. Mint testvérrel. Mint emberrel.

Anyu, aki nem babusgatott agyon, csak hagyta, hogy ember maradjak

Anyu ápolónő volt – szerintem az egyik legkiválóbb. Talán tudta, mit kell csinálni velem. Hagyta, hogy egyedül, önállóan éljek. Nem babusgatott agyon, csak hagyta, hogy ember maradjak. De láttam a szemében, amikor valami nem sikerült. Ő látta, hogy nem megy. Mégsem ugrott oda azonnal, hogy megcsinálja helyettem. Önállóan nevelt. Egyedül is el tudtam boldogulni.

 Bogrács, pacal, tárcsa – és a barátság ízei

Jó volt, amikor összegyűltünk. Bográcsban főztünk. Együtt mentünk strandra. Még most is azt mondom: úgy óvtak engem, mint saját gyermeküket. Ezt soha nem felejtem el.

Ha valaki kitalálta: főzzünk valamit – már este rotyogott is benne a halászlé, a pörkölt, vagy tárcsán sült hal. Olyan is volt, hogy elmentünk pacalpörköltet enni. Milyen jó volt! Pedig családos apák voltak, mi meg közel harmincévesek. Én néztem őket, és gondoltam: ha nem jött volna a baleset, én is ilyen boldog lennék?

Állomás, ahol nem csak vonat jön

Még amikor kórházban voltam, anyu mesélte: Valaki megkérdezte tőle, ki vagyok én. Mert ilyen nem volt. Rengetegen érdeklődtek, hogy vagyok. Ezt csak hallottam. Nem biztos, hogy úgy volt.

Amikor anyu ment haza tőlem vonattal, Állítólag a barátok ott várták az állomáson, Hogy megtudják, én hogy vagyok. Nem biztos, hogy úgy volt. De attól nincs jobb érzés, mint tudni: vannak barátok.

 Más falvak, más diszkók – ugyanaz a szeretet

Volt olyan, hogy átmentünk egy másik faluba. Na, ott is voltak jó barátok. Kis falu, de mégis szerettem oda menni. Még gyereknek mondhatóak voltunk – talán 16 évesek sem voltunk. De már akkor is éreztem: abban a faluban engem szerettek.

 A diszkó, ahol a tekintetek beszéltek

Térjünk vissza oda, ahol előbb abbahagytam. Már a baleset után volt. Abban a kis faluban volt két diszkó. A saroképületben volt az egyik. Első alkalommal a baleset után mentem oda. Bementem a helyiségbe. Bent volt a diszkó, kint egy bárpult, mellette asztal és pad.

Ott éreztem – már éppen beléptem –, hogy néznek. A tekintetekből azt olvastam: „Ez az az egér? Túlélte?” És akkor ott úgy éreztem: Igen, azért maradtam életben, mert engem sok ember szeret. Ez volt kiírva a tekintetekből. Ott, abban a helyiségben.

 Zárás helyett: ha ti nem vagytok, én se vagyok

Ez a fejezet nem zárás. Ez egy Egér köszönet. Egy mosoly. Egy visszanézés. Ha ti nem vagytok – én se vagyok. Ha nem vagytok ott a bogrács mellett, a diszkóban, a vonatállomáson, a padnál a presszó előtt – akkor ez a történet nem lenne legenda. Csak egy baleset lenne. De így: egy élet. Egy újrakezdés. Egy nevetés Ez lett belőle: egy élet. Egy újrakezdés. Egy nevetés. Egy szívből jövő köszönet. Barátok, vagytok. Én is vagyok. Köszönöm. Egér! ❤️

De a történet itt még nem ért véget…

Egy legenda, amit én álmodtam meg – de még messze nincs vége…” „Ez csak a kezdet volt. A legenda él tovább.” Írta: Gründfelder Attila

Ha tetszett az írásom, írj bátran! Szívesen folytatom a beszélgetést veled. Facebookon így találsz meg: Gründfelder Attila (Egér) .Vagy keresd ezt a profilt:https://www.facebook.com/profile.php?id=100005975355818

🛡️ Ez a bejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll.  

Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd! 4.0  

🔗 https://creativecommons.org/licenses/by-nc-nd/4.0/deed.hu