Legendautam – 5. fejezet- A lelet azt mondta:
nem biztos, hogy itt lennék. Én pedig azt mondtam: de itt
vagyok.
A PET-lelet, ami nem tudta megmondani, miért vagyok
még itt.
1995 tavaszán sokat sétáltam. Otthon minden
reggel tornáztam. Vettem egy multifunkcionális padot is, és a szobában,
miközben gyakoroltam, tudtam: a jobb kezem béna marad. Hiába tornázom, az már
nem lesz olyan. Szerintem ez csak egy pótcselekmény volt. De kellett. Mert
valamit tenni kellett.Elkértem a tornaterem kulcsát. 1987-ben oda jártunk
súlyokat emelgetni. Most újra ott voltam – másként. Délelőttönként elmentem
tornázni. Friss agysérültként, epilepsziával élve próbáltam vele élnem.
A tornateremben kétszer-háromszor is jött
roham. Otthon is jelentkezett. Akkoriban még új volt számomra az epilepszia.
Volt olyan hét, hogy háromszor-négyszer is jöttek. Ha elhiszed, ha nem – amikor
nálam roham van, nincs eszméletvesztés.
Érzem a külvilág zaját, hangját. Fent vagyok.
Csak a levegő zihál bennem, és a szemem üveges lesz. Egy pontra nézek, de
közben panorámában látok. Tudom, mikor jön ki a roham. Akár hiszed, akár nem – ez
így van. Ez természet.
Ha valaki ezt olvassa, és van ismerőse, epilepsziás, vagy ő maga
érintett: kíváncsi vagyok – ő is
tudja előre, mikor jön a roham?
Anyu felkereste az ideggyógyászatot. Elmentem a
szokásos vizsgálatra. Semmi újat nem találtak. A rohamok mégis maradtak.
Az orvos csak annyit mondott anyunak: "Magdika,
így is többszörösen magas dózisban kapta a gyógyszert. Ennél többet már nem
lehet adni"
Egy újságcikk, ami új irányt adott
Egy szombaton a Népszabadság egészségügyi rovatában
olvastam: Magyarországon elindul a PET-vizsgálat. Ez volt akkor a legkorszerűbb
képalkotó eljárás.
Anyu felhívta a cikk szerzőjét. Az újságíró elmondta:
a vizsgálat kutatási céllal indul, az ország első PET-központja Debrecenben
jött létre.
De csak akkor lehet bekerülni, ha egy ismert szakorvos
írja a beutalót. Anyu felment Budapestre. Előtte feküdtem az osztályra Prof.
Dr. Lipcsey Attilához. Sikerült. Magyarországon az első tíz között kerültem fel
a listára.
A PET-vizsgálat – Debrecen, 1995
Elindultunk: anyu, a húgom, és Zsolti – a
húgom férje. Az ő autójával mentünk Debrecenbe. Nagyon bíztam benne, hogy
valami újat tudnak mondani.
A vizsgálat el is készült. A leletből kiderült: „Nagyon súlyos agyállományhiány van a bal
agyféltekében.”
A teljes bal agyféltekém többi részében átlagosan
10%-kal gyengébb a működés, mint a jobb oldali tükörterületeken. A sérülés a bal agyfélteke frontális és temporális
területeit érintette — ott, ahol a beszédközpont, a mozgásirányítás és a memóriafeldolgozás működik. Ez már nem csak diagnózis. Ez a túlélés térképe.”És
akkor jött a mondat, amit azóta is őrzök: „Nem kéne itt lennem.” Én meg azt mondom: „De itt vagyok.”
És akkor jött a mondat, amit azóta is őrzök: „Nem
kéne itt lennem.” Én meg azt mondom: „De itt vagyok.”
Út az OPNI-ba
Anyu elvitte a leletet Prof. Dr. Lipcsey Attilának. Ő
azt mondta: Magyarországon van egy
epilepszia centrum – az OPNI.
Elintézte, hogy Dr. Veér András fogadjon minket. Ő
javasolta: járjak ambuláns kezelésre. Megadta egy fiatal szakorvos
elérhetőségét. Akkor még fiatal volt, ma már MTA doktor. Tudás és emberség
együtt élt benne.
A gyógyszer, ami megfogta a rohamot
1996-ban jártam először az OPNI
epilepszia-ambulanciáján. Ő indította el nálam a gyógyszeres kezelést. Azt
mondta: „Két lehetőség van. Én a
Depakin 500. mg CH-t javaslom.”
Elkezdtem szedni. Havonta visszajártam hozzá. Nemcsak
gyógyszert kaptam, hanem reményt is. Hogy a rohamok mögött újra lehet élet.
A koponyám, ami mesélt
Az autóbaleset után nyílt koponyatörésem volt. A
koponyámból hiányzott egy darab. Éreztem, ha odatettem a kezem: lüktetett a
bőr, ahol nem volt csont.
MRI, idegsebészet, Szent János Kórház. Bal oldali
cysta – 6 cm. Az idegsebészet orvosa azt mondta:"
Majd jött a döntés: „A műtét veszélyes. El kell dönteni, belemennek-e.” Mi hárman
egymásra néztünk. Azt mondtuk: „Igen.”
Egy hónap az idegsebészeten
Hat órás műtét. Őrző, láz, remegés. Anyu megjött: „Kisfiam, mozgasd meg a kezed.” De én
tudtam: még hosszú út áll előttem.
Hazamentem. Visszajártam kontrollra. Otthon úgy éltem,
mint más emberek. Hihetetlen, mennyi erő volt bennem.
A benzinkútig – és vissza
Naponta 20–30 kilométert kerékpároztam. Kitűztem
célnak egy benzinkutat egy másik faluban. Kb. 12 km. Feleúton visszafordultam.
Így tudtam, mennyit bírok.
A kép 1995-ben készült. Én vagyok rajta, a kerékpáron. A jobb kezem béna volt. Higgyétek el: én vagyok, és a kezem béna.
Aztán eljött a nap. Megindultam egyedül. Odaértem.
Megpihentem. Elbeszélgettem a benzinkutassal. Aztán hazatekertem.
Tudtam, hogy ott lakik a volt barátnőm. Nem akartam
találkozni vele! Így az út végén csak addig mentem. Aztán visszafordultam. Ez
így volt jó. Rendben volt. Gondoltam.
Napfény
és tanfolyam
Sokat napoztam az udvarban. Éltem az életem.
1996-ban elvégeztem egy számítógépkezelő tanfolyamot.
Akkor még nem volt otthon internet. Majd csak 2000-ben lett.
Sokat
köszönhetek a barátaimnak!! Engem nem felejtettek el. Hallottam, hogy sokaknál,
ha valaki beteg lesz, a régi barátok eltűnnek. Nálam pont fordítva volt. Új
barátok jöttek. És az biztos: sokat köszönök nekik.
És ha
a PET-lelet nem tudta megmondani…
akkor majd megmondja a kerékpár, a benzinkút, a
tornaterem, a napfény, és minden barát, aki nem felejtett el.
Mert a legendautam nem a diagnózisról szól. Hanem
arról, hogy minden roham után újra elindultam. És ha az OPNI épülete ma már
üres, az én történetem akkor is benne maradt a falakban.
De a
történet itt még nem ért véget…
Egy legenda, amit én álmodtam meg –
de még messze nincs vége…” „Ez csak a kezdet volt. A
legenda él tovább.” Írta: Gründfelder Attila
Ha tetszett az írásom, írj bátran! Szívesen folytatom a beszélgetést veled.
Facebookon így találsz meg: Gründfelder Attila (Egér) .Vagy keresd
ezt a profilt: https://www.facebook.com/profile.php?id=100005975355818
🛡️ Ez a bejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll.
Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add
el! – Ne változtasd! 4.0
🔗 https://creativecommons.org/licenses/by-nc-nd/4.0/deed.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése