LEGENDAUTAM
– 11. fejezet: Bácsalmási gyerekkori
utak és retró mindennapok
Bicikli és szabadság
10 éves voltam akkor. A bicikli volt a szabadság
kulcsa – két kerék, amelyen bejártam egész Bácsalmást. Nem volt GPS, nem volt
mobil, csak a szél az arcomban és a csíkos táska a kormányon. Akkoriban épült a
kerékpáros KRESZ-park a nagyparkban – a helye még ma is ott áll, mint egy
gyerekkori emlék. Ott tanultuk meg, hogy a tábla nem akadály, hanem játék, a
zebra nem fékezés, hanem ritmusváltás.
A bicikli vitt el a boltba, a barátokhoz, a
focipályára, a szánkódombhoz. A csíkos táska néha üresen lógott a kormányon,
néha tele volt tejjel, kenyérrel, szódával. Ha üres volt, előfordult, hogy
bekapta az első kerék, és olyan volt, mintha satu fék fogta volna meg – ott
bizony elestem. De az esés is része volt a szabadságnak.
Az MHSZ és a gyerekcsíny
Ugyanebben az időben az MHSZ-nél bővítették az
épületet egy új tanteremmel, előtte pedig kialakítottak egy oktató pályát. Mi
csak „KRESZ-pályának” hívtuk. Ott a felnőttek gyakorolták a parkolást, a
tolatást, a szabályok betartását. Ez volt a hely, ahol a kezdő sofőrökből
lassan járművezetők lettek, és ahol minden kanyar egy kis kalandnak számított.
Az építkezésnél már álltak a falak, bent voltak az
ablakok. Gyerekek lévén – köztük én is – persze ugráltunk ki-be az ablakon. Nem
volt magas, az ablakpárkány alig másfél méteren lehetett. Egyszer azonban
kiestem. Felkeltem, és rögtön éreztem: baj van. Fájt a vállam. Hazamentem, de
egyre jobban fájt. Anyu kérdezte: „Kisfiam, mi történt?” Nem mertem megmondani,
hogy kiestem az ablakból. Hazudtam: „Anyu, tudod, a Maca néni előtt milyen
nyálkás a föld, ott csúsztam el.”
Éreztem, hogy ez a fájdalom nem olyan, amit csak
legyintve el lehet intézni. Szóltam anyunak, aki ápolónő volt a bácsalmási
kórházban. Így soron kívül bementünk. A röntgen után a főorvos, Magdika,
megnyugtatott: „Nincs nagy baj. A kulcscsont elrepedt, de nem tört el. Nem kell
begipszelni, elég, ha fel van kötve a kezed.”
Nyári szünet volt, augusztus vége. Gondoltam: milyen
gyerek az, aki nyáron felkötött kézzel jár? Otthon persze fel volt kötve a
karom, de amint kijöttem a házból, usgyi játszani! Nem forrt össze rendesen,
még most is érzem. De azt mondom: ha ez volt a legnagyobb baj, akkor jól
megúsztam.
A göcsi nagy élet
Abban az időben épült a lőtér a „göcsiben”. Micsoda
nagy élet volt ott, télen és nyáron egyaránt! Volt egy pálya két kapuval, és mi
gyerekek – köztük az osztálytársaim, én is – ott fociztunk. Jó volt minden
meccs, minden nevetés, minden próbálkozás.
Télen pedig a göcsiben szánkózni lehetett, és az egész
környék megtelt vidámsággal. Nemcsak mi, hanem talán még a falu széléről is
jöttek gyerekek, hogy együtt csússzunk le a dombról. Akkoriban két helyen
lehetett szánkózni: a göcsiben és a Béke utca végén, ahol a homokbánya mellett
volt egy kis domb. Ott is összegyűltünk, és minden lecsúszás egy újabb verseny,
egy újabb kacagás volt.
A boltok világa
Anyu összeírta, mi kell a boltban. Barna színű volt a
csatos pénztárca, benne egy fecni papír, rajta apró dolgok: tej, kávé, ami
éppen otthon elfogyott. „Kisfiam, menjél el boltba” – mondta. Én megindultam.
Feltettem a kormányra a csíkos táskát, és már tekertem is a bolt felé.
A nagy „ÖNKI” – ami ma az Univer Coop a Szent János
utcában – különösen kedves volt nekem. Oda szerettem menni, mert lehetett nézni
az árukat, hogy mennyiért kínálták őket. Ha szódát kellett venni, elmentem
Sztánéba, ami még most is megvan a Tábori utca és a Rákóczi utca sarkán.
A kávédarálás is élmény volt. Szerettem a jellegzetes kávédaráló hangot és a frissen darált kávé illatát, ami betöltötte a kisbolt levegőjét.
Régi kávédaráló –
Bácsalmás boltjaiban szinte mindenhol ott volt. A darálás hangja a reggel része
volt.”
Ha darált húst kellett venni, az külön kaland volt. Akkoriban a húsbolt a Lenin utcában, a mai Szent János utca 25. szám alatt állt – ma már nincs meg az épület, csak a helye őrzi az emléket. Jó nagy üzlet volt, fehér csempével kirakva. A pult „L” betűre hasonlított. Szemben ott állt az eladó, baloldalon a húsdaráló, jobbra a hűtőkamra. Alig vártam, hogy kijöjjek onnan, mert bent hideg volt.
Az „ÖNKI” és a mindennapok
Volt egy kisebb „ÖNKI” is, ami ma az Azúr üzlet. Ezek
a helyek hozzátartoztak a mindennapokhoz, és minden bevásárlás egy apró
történetté vált. Mentünk utcáról utcára, gyűjtöttük az újságokat, majd elvittük
a MÉH-be, ahol apró pénzt kaptunk érte. Aztán a boltba vittük az üres üvegeket
– minden bolt köteles volt átvenni –, és ott is néhány forinttal lettünk
gazdagabbak.
A vegyesboltok és kocsmák retró
térképe
Visszaemlékszem, voltak apró kis vegyesboltok, amelyek
a gyerekkor mindennapjaihoz tartoztak. Ahol laktunk Jurinovics (ma Posta) utca közelében ott volt
a „Sztáné bolt”. A Korona utca és a Rákóczi utca sarkán. A „Wéber” kisbolt helye, a Köztársaság utca és a
Petőfi utca sarkán is működött egy bolt.
Később épültek olyan épületek, ahol vegyesbolt és
kocsma egy helyen kapott helyet. Az első a Kabak kocsma mellett volt, Damjanich
utca 40. szám alatt. A második a Zoli kocsma mellett, a Kiss János utca és a
Kossuth utca 13. sarkán – ezek a hetvenes évek végén épültek. Az Újvárosban
megnyílt az „ABC”, ami már modernebbnek számított.
Úgy emlékszem, a nagy „ÖNKI”-ben régen külön volt
zöldségbolt. Ez éppen ott állt, ahol ma a „Pedro Caffe & Drink Bar”
található Bácsalmáson. Két helyiségből állt: az egyikben gyümölcsöt és
zöldséget lehetett venni, a másikban pedig volt egy ablak, ahol le lehetett
adni az üres üvegeket. Ott lehetett kapni üveges szódát is – talán Maca néni
dolgozott ott. És ha már üveges szódát: tudjátok, Bácsalmáson a 70-es években a
Tej-ivó is éppen ezen a helyen működött, a mai „Pedro Caffe & Drink Bar”
helyén.
Retró nyári munkák emléke
A régi TSZ-iroda előtt gyülekeztünk, ahol ma
már a bácsalmási polgármesteri hivatal áll, mellette pedig a takarékpénztár. A
két épület között állt egy régi parasztház, amit átalakítottak TSZ‑irodának.
Ott kaptuk a fizetésünket a diákmunkákért, és az épület előtt alakult ki a mi
kis találkozóhelyünk. Reggelente ott várakoztunk, miközben egy‑két busz pöfögve
indult velünk a földekre, délben pedig hazahozott. Az egésznek volt valami
különös hangulata: egyszerre volt játékos és komoly. Jó volt – de milyen jó!
Mentünk napraforgóba tányérrothadást
ellenőrizni, szőlőbe kacsozni. Ezeket a munkákat szerettem, mert közben sorban
lehetett játszani, beszélgetni. Néha előkerült egy régi gyerekjáték is: a bicskázás,
a kés dobálása. Ahány ház, annyi néven emlegették, de a lényege
mindenhol ugyanaz volt – a földbe állított kés köré kellett lépni, és közben
nevettünk, versengtünk, ki bírja tovább. Így a munka és a játék összefonódott,
és a szőlőben töltött idő számomra mindig különösen kedves maradt.
Mindig jobban szerettem a szőlőben dolgozni, mint kint a földeken. Talán azért, mert ott nőttem fel a nagymamám mellett, a Telekiszőlők egyik dűlőjében, ahol ő a tanyán élt. Ő volt anyunak az édesanyja, és sok időt töltöttem nála. A szőlőben játszottam, ott tanultam meg a munka minden apró mozzanatát. Ahogy
Ilyen raffiával kötöztük a szőlőben a vesszőket –
kézi munka, napsütés, tavaszi lendület. Forrás: kreativkert.hu
kacsoztunk,
metszettük a tőkéket, raffia madzaggal kötöztük a hajtásokat, vagy kékőkvel
(rézgálic) réz permetezővel permeteztünk, mindig mesélt és tanított. Figyeltem, ahogy a tőkék
növekednek, és szinte belenőttem ebbe a világba. A szőlő számomra nemcsak
munkahely volt, hanem gyerekkori otthon is: a nagymamám szeretete és a közös
munka összefonódott benne.
Régi réz permetező – ilyenekkel dolgoztak a szőlőben
rézgáliccal a 70-es években. Forrás: „jofogas.hu”
A munka közben nevetés, beszélgetés, apró
történetek születtek. Egy kis zsebpénzt kerestünk, de valójában sokkal többet
kaptunk: közösségi élményt, emléket, amit ma is őrzünk. Nyári munkák után
hazatértem. Gyorsan lepakoltam, törölközőt a nyakamba akasztottam. Az asztalra
egy kis papírfecnit tettem: „Strandra elmentem.” Aztán
felpattantam a biciklire, és már tekertem is a nyári melegben, a vízpart felé.
A munka fáradtsága mögött ott volt a szabadság ígérete: a strand, a barátok, a
nevetés, a hűsítő víz. Ez volt a nyár igazi jutalma.
Kép: gyerekek a bácsalmási strandon, nyári játék közben Forrás:
„Galéria
Savaria – Online piactér”
Záró szó
Gyerekkori utaink és retró mindennapjaink
nemcsak helyek és tárgyak voltak, hanem élmények, amelyek összekötöttek
bennünket. A bicikli kerekei, a göcsi focipálya, az „ÖNKI” bolt, a szódásüveg,
a nyári munka és a strand – mind-mind apró mozaikdarabok, amelyekből összeállt
a gyerekkor képe. Vidám volt, egyszerű volt, mégis tele volt történetekkel.
És ha ma visszagondolok, azt mondom: ezek
a mindennapok voltak a mi igazi legendáink.
De a történet itt még nem ért véget…
Egy legenda, amit én álmodtam meg – de még messze nincs vége…” „Ez csak a kezdet volt. A legenda él tovább.” Írta: Gründfelder Attila
Ha tetszett az írásom, írj bátran! Szívesen folytatom a beszélgetést veled. Facebookon így találsz meg: Gründfelder Attila (Egér) .Vagy keresd ezt a profilt: https://www.facebook.com/profile.php?id=100005975355818
🛡️ Ez a bejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll.
Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd! 4.0
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése