Ez a fejezet egy olyan kunbajai éjszakát idéz fel, amikor a fiatalság gondtalansága, a barátság ereje és egy frissen született kislány örömhíre összekeveredett. A ’90-es évek hangulata, a Platán söröző fényei, a biliárdgolyók koppanása és egy spontán falujárás mind hozzátettek ahhoz az estéhez, amely máig mosolyt csal az arcomra. Egy időszak, amikor még minden egyszerű volt, és egy jó hír képes volt megmozgatni fél Kunbaját.
LEGENDÁUTAM – 21. FEJEZET – KUNBAJAI ÉJSZAKA (ZIMMER FERI), AMIKOR BETTINA MEGSZÜLETETT
A korszak, amit nem lehet visszahozni
A ’90-es évek elejének volt egy olyan illata, amit ma már hiába keresnél a levegőben. Nem lehet flakonba zárni, nem lehet webshopból rendelni, és nem lehet TikTok-on előcsalogatni. Az a korszak egyszerűen volt, és aki átélte, annak örökre ott maradt az orrában: egy kis por, egy kis friss kenyér, egy csipetnyi benzin, némi cigarettafüst, és valami megmagyarázhatatlan szabadság, ami úgy lengte körbe az embert, mint egy láthatatlan kabát.
Akkoriban minden egyszerűbb volt. Ha valakit meg akartunk találni, nem írtunk rá, nem csörgettük meg, nem küldtünk hangüzenetet. Egyszerűen odamentünk hozzá. Ha nem volt otthon, hát nem volt otthon — majd előkerül!
Ha ünnepelni akartunk, hát ünnepeltünk. Nem kellett hozzá különleges alkalom, elég volt egy jó hír, egy kis jó idő, vagy csak annyi, hogy valaki odaszóljon: „na, csináljunk valamit”.
Előkerült a bogrács, és már rotyogott is benne valami pörkölt vagy halászlé. Valaki hozott húst, másik fát, a harmadik meg vigyorogva vállalta, hogy ő majd intézi a hangulatot. Mire észbe kaptunk, már ott álltunk a bogrács körül, kavargattuk a levet, és úgy éreztük, mintha a délutánnak saját lelke lenne — olyan, ami pontosan tudja, hogyan kell jókedvet főzni.
Vagy elég volt egy félmondat:
– Lemegyünk Kunbajára?
És akkor mindenki tudta: ott történni fog valami.
Kunbaja pedig külön világ volt.
Kunbaja – egy felrázott pezsgő
Kunbaja ugyanis külön világ volt. Olyan volt, mint egy felrázott pezsgő: ha ott volt disco vagy bál, biztosan zsongott az élet. A falu nem aludt, csak pihent két buli között. A kocsma előtt mindig állt valaki, a kultúrház körül mindig mozgott valami, és ha valahol megszólalt a zene, az egész település tudta, hogy este ott lesz a buli.
Én pedig imádtam ezt a falut. A lakók dolgos, rendes emberek voltak, a fiatalok pedig ugyanilyen jólelkűek és közvetlenek. A lányok szépek, csinosak voltak, mindig mosolyra készen. Jó érzés volt köztük lenni, mintha az ember egy nagy, összetartó családba csöppent volna. A bálok, a kunbajai discó, a közös nevetések, a hajnali hazabotorkálások… aki ott volt, az biztos, hogy elrakta ezeket az élményeket az örök emlékek közé. Nem is lehet igazán leírni, milyen varázsa volt Kunbajának. Ezt csak az érti, aki átélte.
A hír, ami mindent megváltoztatott
Kunbaján akkoriban ott lakott az anyai ágú unokatestvérem, Ildi, a férjével, Zsoltival. Mindketten jó emberek, olyanok, akikkel az ember szívesen leül egy sörre, vagy csak úgy beszélget a kapuban. Aztán egyszer csak jött a hír: megszületett a kislányuk, Bettina.
Azóta már több mint harminc év telt el, de az a nap — vagy inkább az az éjszaka — úgy megmaradt bennem, mint egy régi fénykép, ami kissé megsárgult, de még mindig mosolyt csal az ember arcára.
Nem is tudom már pontosan, hogyan indult az egész. Talán Szabadkáról jöttünk haza vásárlásból, talán csak úgy lementünk Kunbajára, mert ott mindig történt valami. Egy biztos: valahogy összesodródtunk a többiekkel. Ott volt Mildi, Pepe, Pöce, Kicsi, Zsolti meg én. A régi csapat. Az a fajta társaság, ahol nem kell sokat beszélni, mert mindenki tudja, mit gondol a másik.
A Platán söröző – ahol minden út kezdődött.
A Platán sörözőben kötöttünk ki. A pult mögött mindig volt valaki, aki ismert, a sör hideg volt, a biliárdasztal pedig hívogatóan állt ott, mintha csak ránk várt volna. Leültünk, rendeltünk, és elkezdtünk játszani.
A biliárdgolyók koppanása, a cigarettafüst lassú kanyargása, a háttérben szóló zene — mindez együtt olyan hangulatot adott, amit ma már sehol nem találni. Nem volt rohanás, nem volt stressz, nem volt holnapi értekezlet. Csak mi voltunk, a biliárd, a sör és az a fajta jókedv, ami magától nő ki az estéből, mint a gaz a kerítés tövén.
Semmi erőlködés, semmi tervezés — röviden: Ahogysikerül (AHS). Csak röhögések, koccanó poharak, meg a pattogó golyók hangja, ami néha úgy szólt, mintha minket is helyrerakna.
Valaki odaszólt: „gyerünk, elmegyünk, iszunk egy sört”. Mi meg összenéztünk, és mindenki tudta: ez a mondat a világ legnagyobb hazugsága. Olyan nincs, hogy egy sör. Főleg akkor.
Az egyik kikérte az elsőt, aztán valaki félvállról odadobta: „na még egy sört!” És onnantól beindult a körforgás, mint valami ősi, férfias rítus. Minden körrel egyre bölcsebbnek hittük magunkat, pedig csak egyre hangosabban magyaráztuk ugyanazt. Mire észbe kaptunk, már rég elvesztettük a fonalat — de az este pont ettől lett olyan ízes, olyan csibészes, olyan felejthetetlen.
„Megszületett Bettina!” – Kunbaja éjszakája
Aztán egyszer csak eljutott hozzánk a hír: megszületett Bettina.
Hogy ki mondta, hogyan mondta, arra már nem emlékszem. De amikor meghallottuk, valami átkattant bennünk. Olyan öröm jött ránk, amit nem lehetett ülve ünnepelni.
Felálltunk, koccintottunk, és valaki — talán Pepe, talán Kicsi — azt mondta:
– Na, akkor ezt most meg kell ünnepelni rendesen!
És mi megünnepeltük. (AHS)
Kunbaja éjszakája – amikor az egész falu tudta
Valaki bedobta az ötletet:
– Menjünk körbe Kunbaján, és mondjuk el mindenkinek, hogy megszületett Bettinaaaa!
És mi mentünk.
Beültünk az autóba, és elindultunk. Ahol volt köves út, ott kövesen mentünk, ahol nem volt, ott porosan. Az ablakok letekerve, a szél az arcunkba csapott, és mi teli torokból kiabáltuk:
– Megszületett Bettinaaa! Ildinek és Zsoltinak kislánya lett! Bettinaaaa!
A fél falu hallotta. Sőt, talán az egész. Volt, aki integetett, volt, aki mosolygott, volt, aki biztos azt gondolta:
– Na, ezek jól berúgtak.
Pedig nem is voltunk részegek — csak boldogok. Olyan boldogok, amilyenek csak huszonévesen tud lenni az ember, amikor még minden egyszerű, és minden öröm nagy.
Zimmer Feri születése
Miután körbejártuk Kunbaját, visszamentünk Mildihez. A Mildi háza akkoriban olyan volt, mint egy menedékhely. Mindig nyitva állt az ajtó, és mindig volt hely egy matracnak, ha valaki ott akart aludni. Mildi jól beszélt németül, ezért sokszor viccelődtünk vele, hogy ő a „helyi idegenvezető”. Aznap este is nála kötöttünk ki. Lefeküdtünk, ahogy tudtunk, és elaludtunk.
Másnap reggel persze másnaposak voltunk. Nem durván, csak éppen annyira, hogy az ember már a saját szemhéját is lassított felvételnek érzi. Minden hang túl hangos volt, még a légy zümmögése is úgy hasított, mintha valaki egy Trabant kipufogóját tartaná a fülünkhöz.
Úgy mozogtunk, mint a légy, amit frissen lefújtak Chemotoxszal: billegve, bizonytalanul, néha meg-megállva.
Aztán valaki — talán Pepe, talán én — bedobta a poént:
– Ha kérdezik, hol voltunk éjjel, mondjuk azt, hogy a Zimmer Ferinél aludtunk!
És ez annyira megtetszett mindenkinek, hogy onnantól így is maradt. Mildi lett a „Zimmer Feri”.
Ha valaki kérdezte, hol voltunk, csak annyit mondtunk:
– Hát a Zimmer Ferinél, hol máshol?
És mindenki nevetett.
Ez a poén aztán évekig velünk maradt. Ha találkoztunk, ha beszéltünk, ha csak szóba került Kunbaja, mindig előkerült a Zimmer Feri. És mindig előjött Bettina születésének éjszakája is — az autózás, a kiabálás, a sörözés, a biliárd, a másnaposság.
Egy olyan este volt, amit nem lehet megismételni. Nem is kell. Elég, hogy megtörtént.
Harminc év távlatából
Ma már harminc év is eltelt azóta. Bettina felnőtt, mi meg megöregedtünk egy kicsit. De ha becsukom a szemem, még mindig látom azt az éjszakát. A falu utcáit, a sötétben világító lámpákat, a nevetést, a jókedvet, a barátokat. Azt a fajta gondtalanságot, amit csak a fiatalság ad.
És valahol, mélyen legbelül, még mindig hallom, ahogy kiabáljuk:
– Megszületett Bettinaaaa!
Zárószó
A gyerekkorom egyszerű volt, poros, illatos és tele olyan apró csodákkal, amiket csak akkor ért meg az ember igazán, amikor már messziről nézi vissza.
Mert vannak esték, amelyek nem múlnak el. Csak elteszi őket az ember a szíve egyik fiókjába, és néha előveszi, hogy újra mosolyogjon rajta.
A ’90-es évek elejének volt egy olyan illata, amit ma már hiába keresnél a levegőben. De ha néha megcsap egy kis por, vagy meghallok egy régi zenét, újra ott érzem magam Kunbaján.
Ahol a falu élt. Ahol a barátok nevettek. Ahol Zimmer Feri háza mindig nyitva állt. És ahol egy éjszaka, teli torokból kiabálva, az egész világnak elmondtuk:
Megszületett Bettinaaaa!
Volt egy barátom, aki mindig azt mondta:
„A dolgok úgyis megoldja.”
Én meg rávágtam:
„Ezzé ne agyal.”
Ez lett a mi kis legendás szólásunk, ami végigkísérte az egész fiatalságunkat. És milyen igaz volt. Akkor még nem is sejtettük, mennyire jól mondta — csak éltünk, nevettünk, mentünk előre.
Ma már látom: ebben a félmondatban benne volt az egész fiatalságunk.
Valahol ebből született a Legendautam is. Nem önéletrajz — vagy talán mégis? Inkább egy vérből, porból, nevetésből és néha könnyből összegyúrt legenda.
De a történet itt még nem ért véget…
Egy legenda, amit én álmodtam meg – de még messze nincs vége…” „Ez csak a kezdet volt. A legenda él tovább.” Írta: Gründfelder Attila
Ha tetszett az írásom, írj bátran! Szívesen folytatom a beszélgetést veled. Facebookon így találsz meg: Gründfelder Attila (Egér) .Vagy keresd ezt a profilt: https://www.facebook.com/profile.php?id=100005975355818
🛡️ Ez a bejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll.
Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd! 4.0
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése