Két Nyelv, Egy Kocsma – Határmenti Kalandok, 1. rész
Két Nyelv, Egy Kocsma – Határmenti Kalandok, 1. rész.
Avagy hogyan
keveredik a konyak, a kártya és a seftelés egy poros faluban
Valahol a
régi Jugoszlávia határán, ahol a tér inkább egy nagyobb udvar, mint igazi
főtér, állt egy legendás intézmény: a Két Nyelv Kocsmája. Itt nem volt szükség
tolmácsra – a magyar és szerb szavak úgy keveredtek, mint a fröccs a nyári
délutánban. Aki ide betért, az nemcsak inni jött, hanem élni, mesélni,
alkudozni – és néha egy kicsit seftelni is.
A teraszon
napernyők alatt üldögéltek a helyiek, söröztek, vitatkoztak a magyar kártya
lapjai fölött, miközben a zenegép rendre ugyanazt a három slágert játszotta:
egy magyar mulatóst, egy szerb kólót, és egy régi jugoszláv rockot, amit senki
sem ismert, de mindenki dúdolt.
Egy nap
megjelent egy fiatal pár – a lány magyar volt, a fiú szerb. Leültek a teraszra,
kértek egy jófajta konyakot, és elkezdtek beszélgetni – hol magyarul, hol
szerbül, néha egyszerre. A kocsmáros csak mosolygott:
„Na, ez itt
a béke receptje – egy konyak, egy kártyaparti, és egy kis zenegép.”
Az asztalon
ott állt a barna üveges „Jelen Pivo”, mellette egy félig kiürült Jugo Napóleon
konyak, amit csak a bátrak ittak – vagy azok, akik már nem éreztek ízeket. A
füst gomolygott, mint a határ túloldalán a reggeli köd, és a biliárdasztalnál
két öreg vitatkozott arról, hogy a piros golyó szabályos volt-e vagy sem.
A parkolóban
állt egy 123-as Merci, félig rozsdás, félig büszke. A tulaj szerint még Tito
idejében kapta ajándékba, de valójában a szomszéd faluból hozta egy seftelés
során. A Merci különleges volt – dupla falú tankkal és egy titkos üreggel, amit
még a legendás pipás vámos sem talált meg. Pedig neki vérben volt a vámoskodás:
már a nagyapja is határőr volt a trianoni békeszerződés előtt.
A kocsmában
aznap arról suttogtak, hogy a faluszélen, egy tanya mögött, a szalmabálák
között titkos csatorna húzódik. Akkoriban dúlt a délszláv háború, és az
üzemanyag aranyat ért. Szerbiában nem volt, nálunk meg volt – így született meg
a seftelés terve.
Milán, egy
szerb srác, nagy tervvel érkezett: föld alatti csővezetéket akart építeni, ami
gázolajat szállítana a határ túloldaláról. Tudta, hogy az üzlet a kocsmában
köttetik, így betért, kért egy csapolt sört, és fülelt. Egyik asztalnál
fiatalok beszélgettek – köztük egy srác, akit csak „Egérnek” hívtak. Vagány
volt, helyismerettel, és minden bokrot ismert a környéken.
Milán
odalépett:
„Üzletet
keresek. Olyan embereket, akik nem ijednek meg a saját árnyékuktól.”
Egér csak bólintott:
„Akkor jó
helyen jársz.”
A terv
komoly volt, így elvonultak Jenő bácsi presszójába, ahol a függöny mögött, egy
pohár bor és egy üveges szóda mellett szőtték tovább a seftelés részleteit.
Jenő bácsi csak annyit mondott:
„Gyerekek,
záróra lesz.
Kiléptek a
presszóból, és beültek a legendás járgányokba. Egér természetesen egy 123-as
Mercibe, Milán pedig egy ütött-kopott Zastavába. Egér meg is jegyezte:
> „Ez
olyan, mint Tito utolsó bosszúja!”
Milán
nevetett:
> „Ez az
autó egy szerb legenda! Ezzel szállították az AMD fegyvereket a Szabadkai
piacra!”
Egér csak
legyintett:
> „Fogadj el egy tanácsot. Nincs olyan jó autó, mint egy 123Merci. Üzemanyag? Mindegy, csak folyékony legyen!”
De a a történet nem ért véget! Szerinted mi lesz Milán és Egér következő húzása? Írd
meg kommentben!
Egy legenda, amit én álmodtam meg – de még messze nincs vége…” „Ez csak a kezdet volt. A legenda él tovább.” Írta:
Gründfelder Attila
🛡️ Ez a bejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll. Creative
Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd! 4.0 🔗 https://creativecommons.org/licenses/by-nc-nd/4.0/deed.hu
Megjegyzések
Megjegyzés küldése