Vannak helyek, amelyek nemcsak emlékek, hanem iránytűk is: megmutatják, honnan jöttünk, és miért lettünk azok, akik ma vagyunk. Az én gyerekkorom két ilyen világból állt össze — a napközi zajos kapujából és Boris néni gangjának hűvös csendjéből. Két egyszerű hely, mégis tele varázslattal, illatokkal, focilabdákkal, dohánylevelekkel és egy csípős kakassal, aki miatt néha inkább új labdát vettünk volna.
LEGENDÁUTAM – 20. FEJEZET – BÁCSALMÁS – GYEREKKOROM TÖRTÉNETEI – A NAPKÖZI KAPUJÁTÓL BORIS NÉNI GANGJÁIG.
A napközi világa – ahol minden nap
történt valami
A 70-es években Rákóczi út és a Táncsics utca sarkán
állt a mi napközink. Ha ma visszagondolok rá, olyan, mintha egy külön kis
sziget lett volna a városban — egyszerű, zajos, gyerekekkel teli, mégis
otthonos. A sarkon ott magasodott az öntöttvas kút, körülötte a betonkeret,
benne a vaskos rács, ahová a kannát lehetett letenni. Akkoriban nem minden
utcában volt vezetékes víz, így a kút afféle találkozóhely volt: jöttek az
emberek kannával, vödörrel, ki mivel. Mi pedig körülötte rohangáltunk, mintha
az lenne a világ közepe.
A sarkon ott magasodott az öntöttvas kút — éppen
olyan, mint amilyen a képen is látható. Körülötte a masszív betonkeret,
benne a vaskos rács, ahová a kannát le lehetett tenni. Gyerekként ez volt a mi
kis világunk közepe, és most, ahogy ránézek a fotóra, szinte hallom a csobogó
víz hangját és a gyerekzsivajt.
Kép Forrása: bajaihonpolgar.hu
A napközi udvarára
belépve mindig olyan érzésem támadt, mintha egy másik világba érkeznék. A kis
fa, halszálka mintás kapu nyikorgott, a folyosó pedig rövidnek tűnt — vagy csak
mi voltunk akkorák. Jobbra volt az előtér a fogasokkal, onnan nyílt az ebédlő.
Az ebédlő egyszerű volt, de szerethető: hosszú faasztalok, padok, semmi cicoma.
A konyha felől mindig jött valami illat: spenót, grízes tészta, húsleves — mind
olyan, amitől ma is megállnék egy pillanatra.
A
spenót, amitől megváltozott a világ
Ott szerettem meg a spenótfőzeléket, még
repetát is kértem belőle. Otthon anyu is csinálta, de ő egészen más fajtát
készített. Azóta sem ettem olyan finom spenótot, mint az övé: jó fokhagymás íze
volt, pont olyan, amitől az embernek már az első kanálnál jobb kedve támad.
Anyu kiment hátulra a kertbe, leszedte a friss spenótleveleket, és abból főzte
— semmi
zacskó, semmi trükk, csak a kert meg a konyha illata.
A legszebb az egészben, hogy aki addig utálta
a spenótot, az anyu főztjéből egyszer csak jóízűen evett, aztán még kért is.
Valahogy anyu spenótja ilyen csodákra volt képes.
A konyhában nem csak nekünk főztek. Onnan vitték ki az
idősek ebédjét is, házhoz, egy kis kocsival. A konyha végén volt egy apró
udvar, épp akkora, hogy két autó szűkösen beférjen. A járólap pedig… hát az
maga volt a hatvanas évek: szürke, hideg, kicsit kopott, de olyan jellegzetes,
hogy ha ma meglátnám valahol, rögtön visszarepülnék az időben.
A focipálya, ahol a labda sosem
maradt a helyén
Az udvart egy
kerítés választotta el a szomszédtól, és a labda — hát az nem néha
repült át, hanem rendszeresen. A meccs hevében mindig akadt valaki, aki túl
nagyot rúgott, és már indulhattunk is érte. A kapu kilincse magas volt, alig
értük el; néha ugrálni kellett, hogy lenyomjuk. De visszahoztuk, mert a mi csapatunk, a „Vasas” (mi neveztük el így,
mert hát kellett valami menő csapatnév) nem állhatott le — játszani kellett
tovább..
Volt egy barátom, aki különösen jól
focizott. Szőke volt, apró termetű, de olyan gyors, mint a szél. Nem is csoda,
hogy ő lett a napközi „focikirálya” — legalábbis mi így tartottuk számon.
Később, amikor felnőtt, valamelyik csapatban tovább is focizott; mi pedig
büszkén mondtuk, hogy mi már akkor láttuk, milyen tehetség.
A sarokház – ahol mindig történt
valami
A gyerekkorom
másik fontos helyszíne az utca végén álló sarokház volt, ahol Gyuri bácsi és
Boris néni lakott — így hívtuk őket akkoriban. Ők voltak a gazdák: dolgos, jó
módú parasztemberek, sok földdel, sok munkával és valahogy mindig jókedvvel.
A napszámos élet akkoriban mindenkinek ugyanazt jelentette: hajnalban
indulni a földre, délután hazajönni porosan, fáradtan, de mégis valami csendes
derűvel. Én jól ismertem Szitpán bácsit is, meg a feleségét, Báró nénit — így
nevezte őket az utca. Ők napszámosok voltak, és ha jól emlékszem, Báró néni egy
kicsit törte a magyart, mert horvátul beszélt otthon. Néha Maris néni is velük
tartott, amikor nagyobb munka akadt.
Amikor mentek dolgozni, nemcsak ők indultak útnak, hanem a lovaskocsi
is: azon fért el mindenki, a napszámosok és a szerszámok is. Gyerekként ez
nekem teljesen természetes volt — a hajnalban induló emberek, a kocsi zörgése,
a poros hazatérés, és az a falusi jókedv, ami valahogy sosem fogyott el.
Gyuri bácsiéknak volt egy igazi muraközi lovuk: vastag
lábakkal, erős testtel, olyan tekintéllyel, hogy gyerekként is éreztem, ez
bizony nem akármilyen jószág.
A vertfal hűvöse és a szóda
buborékjai
A ház régi parasztház volt, vastag
vertfallal és hosszú, üveges ganggal, előtte lugasban futott a szőlő. A
konyhában nem modern padló volt, hanem igazi, szürke, hatvanas évekbeli járólap
— hideg, kemény, és valahogy mindig tiszta makulátlan. Nyár volt, mezítláb
jártam, és amikor beléptem, a járólap hűvöse úgy csapott fel a talpamra, mintha
egy másik világba léptem volna. A szóda nem az asztalon állt, hanem a földön, a
konyha sarkában, és én ittam is belőle jó nagyokat. Alig vártam, hogy kiérjek a
házból, mert a vertfal hűvöse és a nyár melege között valami különös,
gyerekkori varázs feszült — olyan, amit az ember felnőttként már csak
emlékeiben talál meg.
Az istálló és az udvar állatai – a
falusi élet igazi hangjai
Boris néniék a hátsó udvara igazi kis állatbirodalom
volt. Az istállóban ott állt a tehén, mellette a disznók röfögtek, a csirkék
kapirgáltak, a kacsák totyogtak, a libák pedig méltóságteljesen sétáltak
fel-alá, mintha ők lennének a porta őrei.
És persze ott volt a kakas. A csípős természetű,
mindenre ugró, mindenkit megcsipkedő kakas, aki miatt a hátsó udvarba csak
óvatosan mertünk bemenni. Ha a labda véletlenül oda repült — márpedig néha
odarepült — hát bizony nem rohantunk érte. A kakas képes volt fellökni minket,
és olyan csípést adott, hogy még este is emlegettük.
A dohánylevelek lassú varázslata
Boris néniék dohányt is termeltek. A
dohánylevelet fel kellett fűzni egy kötélre, egy hosszú, futószalag-szerű
dohánylevél-fűző segítségével. A leveleket sorban rakták fel, aztán a pajtában
felakasztották a köteleket. Néha kézzel is fűztek, és a levegőben ott lebegett
a dohány illata — egyszerre fanyar, édes és poros. Amikor megszáradtak a
levelek, bálát csináltak belőlük, és úgy adták le. Gyerekként ez az egész olyan
volt, mint valami lassú, titkos varázslat: a zöld levelekből barna, ropogós,
illatos dohány lett. Én pedig ott ültem a pajta küszöbén, néztem, ahogy a
levelek lengedeznek a kötélre fűzve, és közben hallgattam a ló lassú lélegzését
az udvaron. A nap már alacsonyan állt, a por aranyszínű volt, és valahogy
minden a helyén volt. És hogy ma is el lehessen képzelni, hogyan nézett ki a
kézi dohányfűzés, itt egy rövid videó róla:
👉 https://www.youtube.com/watch?v=cA26kmIQCXQ
A búcsú előtti
időszaknak külön varázsa volt. A faluban ilyenkor mindenki megmozdult.
Boris néniék is
elővették a régi üstöt, feltették a fataligára, és abban keverték ki a maltert.
A vertfal ugyan vastag volt, de néha megrepedt, vagy lepattogzott róla a
vakolat. Ilyenkor kijavították, bemeszelték, hogy a búcsúra minden rendben
legyen. Ez volt a szokás a faluban: ha közeledett a búcsú, a házak
kicsinosodtak. A falakat kijavították, néha frissen lemeszelték, az ablakokat
megpucolták, a függönyöket kimosták — és ha volt új, akkor azt tették fel. A
falu ilyenkor ünneplőbe öltözött, mi pedig gyerekként csak annyit láttunk:
valami készül, valami jó, valami, amitől még a levegő is más lett.
Fa
talicska és fataliga – két régi szerszám, két külön világ
Fontos:
ne keverjétek össze a fataligát a fa talicskával — a kettő között akkora volt a különbség, mint a régi udvar csendje és
a kapu nyikorgása között.
A
fataliga, egy alacsony, vaskos fakeret volt, olyan,
amit nem toltunk, nem húztunk, csak odatettük, és tűrte a terhet. Rajta állt az
üst, benne kevertük a maltert, vagy épp a disznóvágásnál rotyogott rajta a
moslék. Máskor a pincéből a boroshordót tették rá, úgy vitték a csaphoz, hogy
át tudják mosni, tisztára súrolni, és várhassa a következő szüretet — meg a
legalább 22–23 mustfokot, amit akkoriban mindenki remélt. Masszív volt,
egyszerű, és úgy állt a helyén, mintha mindig is ott lett volna.
A fa
talicska egészen más világot
képviselt. Az a jól ismert, egykerekű, hosszú fülű jószág, amit minden udvarban
toltunk. Földet, homokot, téglát vittünk vele, és ahogy a kereke csikorgott a
kövön, azt messziről meg lehetett ismerni. A talicska mozgott, élt, dolgozott —
a fataliga meg csak állt, mint egy öreg szerszám, amelyik már mindent látott.
Mindkettő a régi idők ritmusát hordozta: a
talicska nyikorgása beleolvadt a hétköznapok zajába, a fataliga pedig csendben
viselte a súlyt, ahogy a régi mesterek keze rátette.
Fa talicska. Kép Forrása: kosarhaz.hu
Fa tataliga.
Kép Forrása: jofogas.hu
Két világ, egy gyerekkor
Ha ma visszagondolok erre az időszakra, úgy érzem, hogy a
napközi, Boris néniék háza és a Jurinovics utca együtt adták ki a gyerekkorom
térképét. A Jurinovics utcában laktunk, és ott külön kis világunk volt: nemcsak
nekem, hanem az utcában élő gyerekeknek is megvoltak a saját nagy kalandjai. Az
egyik helyszín a játék, a spenótillat, a focimeccsek és a szürke járólap világa
volt. A másik a dohánylevelek, a pajta félhomálya, a muraközi ló méltósága és a
szóda hűvös buborékjai. A Jurinovics utcáról majd később mesélek — külön
történet, külön hangulat, külön fejezet jár neki. Mindkettő egyszerű volt,
tiszta, őszinte. És talán épp ezért olyan erős bennem ma is. Mert ezekből a
helyekből, ezekből a hangokból, illatokból, apró történetekből áll össze az,
amit úgy hívok: gyerekkor.
Zárószó.
A
gyerekkorom egyszerű volt, poros, illatos és tele olyan apró csodákkal, amiket
csak akkor ért meg az ember igazán, amikor már messziről nézi vissza. Vannak
helyek, amelyek nemcsak emlékek, hanem iránytűk is: megmutatják, honnan jöttünk, és miért lettünk azok,
akik ma vagyunk. Ez az én „Legendautam”.
De a történet itt még nem ért véget…
Egy legenda, amit én álmodtam meg – de még messze nincs vége…” „Ez csak a kezdet volt. A legenda él tovább.” Írta: Gründfelder Attila
Ha tetszett az írásom, írj bátran! Szívesen folytatom a beszélgetést veled. Facebookon így találsz meg: Gründfelder Attila (Egér) .Vagy keresd ezt a profilt: https://www.facebook.com/profile.php?id=100005975355818
🛡️ Ez a bejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll.
Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd! 4.0
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése