LEGGENDAUTAM – 4. FEJEZET AZ ELSŐ HÓ AZ ÚJÉLETEMBEN – KARÁCSONY, LÉPCSŐ, BÚCSÚ

 

LEGENDAUTAM – Az első hó az Újéletemben 1994-ben az OORI 5. pavilonjában kezdődött új életem: újra tanultam beszélni, járni, kapaszkodni a lépcsőn, ahol az első hó jelezte a túlélés kezdetét. Karácsony szívszorító volt, szilveszter a búcsú ideje, majd jött az epilepszia diagnózisa és a mindennapok küzdelmei. Ez a fejezet a fájdalom, az elfogadás és az újrakezdés története.

                                    LEGGENDAUTAM – 4. FEJEZET :

AZ ELSŐ HÓ AZ ÚJÉLETEMBEN – KARÁCSONY, LÉPCSŐ, BÚCSÚ.

  

 Kórházból kórházba – az „Én” kezdete 1994-ben a bajai kórház intenzív osztályáról az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetbe (OORI) kerültem, az agysérültek számára fenntartott 5. pavilonba. Ott kezdődött el nekem a nagybetű ÉLET története (legenda?) Története. Meg kellett tanulnom újra beszélni, enni, öltözködni, járni. Bottal tudtam menni – most is. Naponta jártunk foglalkozásokra, és ahogy lehetett, szabadidőmben sétáltam. Volt egy lépcső, amit megszerettem. Nem volt meredek, de hosszú volt — mint egy gondolat, amit újra és újra végig kell járni. A jobb kezem béna — még most is. Ezért felfelé baloldalon mentem, lefelé jobboldalon. Így tudtam kapaszkodni. Naponta többször. Október végén leesett az első hó – az Újéletemben.

 Karácsony – a szívszakadás pillanata Karácsonyra megerősödtem. Otthon töltöttem az ünnepeket. Szenteste ott álltunk a szobában: anyu, apu, húgom és én. Gyorsan felmértem a helyzetem. Talán pár másodperc. Csak álltam, nyeltem, és a szívem majd szétszakadt – talán szét is. Kerültem a szemkontaktust. Tudtam: ha elkezdek sírni, akkor mindannyian sírunk. „Hihetetlen, milyen kemény voltam?” Senkinek nem kívánok ilyen karácsonyt. Alig vártam, hogy múljon el!

 Szilveszter – a kapcsolat utolsó fénye Eljött a barátnőm, együtt töltöttük a szilvesztert. Mindketten feszültünk. Én csodálkoztam, hogy eljött. 1992 tavaszán jöttünk össze. Tőlem 6 évvel fiatalabb volt, csinos, szép. Őszintén: vártam, mikor mondja, hogy vége. Másik faluban lakott, 12 kilométerre. Majdnem minden nap elmentem hozzá. Munka után, este — néha éjfél körül — jöttem haza. Volt, hogy több apró dolog jól alakult, és én hazafelé indultam. Néha ott aludtam — talán háromszor. Egy igazi szerelem volt. Én így éreztem. Hogy ő hogyan — azt csak ő tudja.

 Búcsú – a telefon és a zokogás Egyik délután hívott vezetékes telefonon – talán „februárban?” Előző nap esett a hó, de aznapra elolvadt. Pontosan nem emlékszem a szavakra. Csak arra, hogy azt mondta: „Fejezzük be.” Akkor még fel sem fogtam. Leültem a fotelbe. Úgy bőgtem – inkább zokogtam –, mint egy kisbaba. 26 éves voltam. És még most is azt mondom: jól tette, hogy kimondta! Mert az ő életét is tovább kellett élni. És az én legendautam is ment tovább.

 Kérés a közösséghez – emlékezésből tisztelet Egy kérésem van, ha valaki tudja, ki volt a barátnőm: kérem, ne tegyetek megjegyzést neki! Én megértem! Fiatal volt, szép, csinos. Ez nem vád, nem panasz! Ez emlék. Ez túlélés. Ez én legedautam!

Akupunktúra, metró, epilepszia – a testem története

Elmentünk Budapestre, Kispestre, a „Yamamoto Rehabilitációs Intézetbe” akupunktúrás kezelésre. Talán tíz alkalommal kaptam kezelést. Valahol belül már akkor tudtam: a jobb kezem béna marad. És úgy is lett. Hiszen agysérülés miatt vagyok ilyen. A kórházban elcsíptem pár szót, sokat olvastam az agyról, a bénulásról. Tudtam: a kezem olyan, mint egy karácsonyfadísz — ott van, de nem használható.

Nem bízom a mai orvostudományban, ha agysérüléses bénulásról van szó. Mert az agyállomány nem olyan, mint a bőr: ha megvágod a kezed, pár nap alatt begyógyul. Az agy más. És én ezt testközelből tudom.

Párszor apuval mentünk autóval, utána anyuval. Még most sem tudom, hogyan csináltam végig. Talán azért, mert anyu mellett voltam. Hajnalban, 04:00-kor indultunk Bácsalmásról (szülőváros) vonattal. Kiskunhalason átszálltunk a pesti járatra. Józsefvárosban, a vasútállomáson szálltunk le. Villamossal és metróval utaztunk tovább Kispestre, az akupunktúrára.

Egyszer a metrón történt valami, amit sosem felejtek el. Aki igazán megfigyel, látja: ha valaki bénult, a keze kileng a teste mellett, mint egy ingaóra. Nálam is így volt, mert nem volt felkötve. A metró elindult, majd fékezett. Egyik kezemmel kapaszkodtam, a másik — a béna — kilengett. Beleakadt egy hölgy táskájába. Ő azt hitte, zsebes vagyok. Megrökönyödött, meglökött — majdnem elestem. Szerencsére ott volt egy ülés, beleestem. Anyu, mint egy igazi oroszlán, rátámadt. A hölgy végül beismerte: tévedett. Látta, hogy fogyatékos vagyok. Ez volt a metrón a tanulság: ha utazol, a béna kezedet mindig kösd fel a nyakadba. Bármivel utazol! — ezt én mondom, 32 év tapasztalatával.

A diagnózis – epilepszia és elfogadás

Nem tudták, hogy epilepsziás vagyok. Én meg nem tudtam, hogy túlélő.

Az élet ment tovább. Otthon sokat sétáltam — talán mozgáspótcselekvés volt. 1995-ben Budapesten, a Városligettel szemben, egy kis utcában volt Prof. Dr. Lipcsey Attila magánrendelése. Amikor átolvasta a bajai intenzív osztály és az OORI zárójelentését, azt mondta: 

„Asszonyom, a maga fia egy csoda, hogy itt van.” 

A szoba antik volt: fényes szalagparketta, könyvespolcok roskadoztak a könyvektől. A professzor azt javasolta: feküdjek be az osztályra, ott többet tud mondani. Így kerültem 1995 februárjában a Szent János Kórház Neurológiai osztályára. Ott is volt gyógytorna, állapotfelmérés, vizsgálatok — egy hónapot töltöttem ott.

Egy nap összeestem a szobában. A testem remegett, feküdtem a földön. Kiderült: epilepsziás vagyok — az agysérülés miatt. Később még kétszer volt rohamom. Beállították a gyógyszert, és sokat sétáltam a kórház területén. Egy hónap alatt úgy ismertem a helyet, mint a tenyeremet.Az epilepszia nálam szerzett, nem veleszületett. A professzor azt mondta:-" Vele kell élni. A gyógyszer karbantart. Éld úgy az életed, mint mások. Nem kell megijedni.” Úgy is csináltam. Márciusban hazamentem.

Az epilepszia minden embernél más tüneteket okoz. Voltak olyan rohamaim, talán kettő-három, amikor bepisiltem roham közben. Telt az idő, többször változtattak a gyógyszereken. Amikor friss sérült voltam, rohamnaplót vezettem: mikor volt, milyen volt, mi váltotta ki. 8–10 évig nem jött ki új roham. Most már nem írok naplót — talán csak az első pár évben vezettem, úgynevezett rohamnaplót, ahogy hivatalosan nevezik. Ezt szoktam mondani. Rutinos vagyok, az epilepsziában: ismerem, mikor jön. Ilyenkor keresek egy helyet, ahol le tudok ülni, és nincsenek kiálló tárgyak a közelben. Nálam általában  "öt perc?" alatt lemegy — egyszerűen érzem, mikor közeleg. Több év tapasztalata van mögöttem. Ezért írtam, hogy rutinos vagyok benne — de ez nem azt jelenti, hogy elmúlt nálam! Azért írok erről, mert a legendautam során több alkalommal is előkerül majd az epilepszia témája. Sokan, amikor meghallják ezt a szót — epilepszia —, nem tudják, milyen sokféle arca lehet. Nekem az a furcsa, hogy szerzett: egy agysérülés következménye. Egy autóbaleset utasaként történt. Az epilepszia betegségről bővebben az oldalon lehet olvasni.

De a történet itt még nem ért véget…

Egy legenda, amit én álmodtam meg – de még messze nincs vége…” „Ez csak a kezdet volt. A legenda él tovább.” Írta: Gründfelder Attila

Ha tetszett az írásom, írj bátran! Szívesen folytatom a beszélgetést veled. Facebookon így találsz meg: Gründfelder Attila (Egér) .Vagy keresd ezt a profilt: https://www.facebook.com/profile.php?id=100005975355818

🛡️ Ez a bejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll.  

Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd! 4.0  

🔗 https://creativecommons.org/licenses/by-nc-nd/4.0/deed.hu