LEGENDAUTAM – 3. FEJEZET: A MENTŐCSÓNAK, AMI VÁRT RÁM

LEGENDAUTAM – 3. fejezet: A mentőcsónak, ami várt rám 1994-ben a Bajai Kórház intenzív osztályán feküdtem, ahol minden gépi csipogás, nővéri tekintet és anyu jelenléte újra életet adott. Az ágy, a fények és a csend számomra nemcsak kórházi emlékek voltak, hanem a túlélés szimbólumai. Ez a fejezet arról szól, hogyan lett az intenzív osztály az én mentőcsónakom, ahol újra megszülettem.

          LEGENDAUTAM – 3. FEJEZET: A MENTŐCSÓNAK, AMI VÁRT RÁM

         

          1994-ben, a Bajai Kórház 5. emeletén, az intenzív osztályon volt az ÉN ágyam.

Történt, ami történt. A baleset, az agysérülés, a csipogás, a fénykerék, a bogár, a szonda – mind ott volt. De most nem erről írok. Hanem arról, hogy miért mentem vissza. Mert visszamentem. Talán 1995–2000 körül, havonta egyszer. Volt olyan hét is, hogy kétszer. Rég volt. De jó volt ott. Tudom, ez kicsit morbid gondolat – de nekem biztonságérzetet adott.

Amikor mentem vissza az intenzív osztályra, a liftből kiszállva az 5. emeleten ott állt a nagy, kétszárnyú drótüveges ajtó. Előtte a szívem úgy dobogott, mint amikor először csókolóztunk. A torkomban gombóc. Azt éreztem: nekem ez volt a mennyország. Imádtam visszamenni – ki tudja, lehet, az is volt?

Mint amikor az ember majdnem megfullad a vízben, és jön egy csónak. Nem kérdez semmit. Csak ott van. Vár. És kiemel. Az intenzív osztály nekem ilyen volt. Egy mentőcsónak. Egy fémes, csillogó, hideg, de mégis meleg hely. Ahol nem kellett beszélni. Csak lenni.

Még most is, ha arra járok, felnézek az 5. emeletre. Tudom, ott volt az intenzív osztály. Ott volt az ÉN szobám. És ott volt az ÉN ágyam, az ablak mellett. Nem nosztalgiából nézem. Hanem megértésből. Mert ott születtem újra. És az az ÉN váram.

A nővér szeméből kiolvastam, hogy „túléltem”. Hozta a nyugalmat. Úgy éreztem, csak ránéztem a nővérekre, és egyből tudták, mit akartam. Jött a műszakváltás – ezt szerettem hallgatni, amikor csicseregtek, mint énekesmadarak. Éreztem a frissen főzött kávé illatát. Így visszaemlékezve, hihetően biztonságot adott a hely.

A gégemetszés miatt nem tudtam beszélni. Anyu hozott egy füzetet. Ő fogta, én írtam. Krix-kraxokat. Egy betű, aztán egy vonal. Ő rákérdezett, körbeírta, én talán bólintottam. És ő megfejtette. Azt, amit én alkottam. Ott, a kórházi ágyon. A csendből. A túlélésből.

Nem tudtam enni. Orrszondán keresztül kaptam tápszert. Fehér színű volt – mint a gipsz. Éreztem, ahogy az orromon átmegy. És amikor leért a gyomromba, kapart. Láttam, ahogy nyomta belém a szondatáplálékot. Ha tudtam volna beszélni, ezt mondtam volna: „Ettől többet nem tudom megenni, tele vagyok.” Úgy nézett ki, mint egy injekció – csak nagyobb. Már láttam, amikor a nővér hozta a fehér „injekciót”. Tudtam: most jön. Az érzés olyan volt, mint amikor 

víz alá merül az ember, és az orrába megy a víz. De én úgy éreztem, mintha a gyomromban szétrobbant volna.

Pár év kellett, hogy elmúljon, de bennem maradt a gépi csipogás. Nem tudom, hallottam-e, vagy csak belülről láttam. Valami műszer hangja volt – de pont olyan ritmusban, mint a szívem dobogása. Kómában voltam, vagy mély altatásban? Mégis... mintha láttam volna az életet csipogni.

Egy szűk lépcső volt de homályos. Mint lét, amin éppen elfért az ember. És jöttek fel hozzám – Bandi és Tamás. Nem tudom, láttam-e, vagy csak álmodtam. De ott voltak. És jöttek fel hozzám. Én lenéztem, mikor jöttek fel a lépcsőn. A szemükből, az arcukból, a mosolyukból azt olvastam: „Megyek hozzád.”

Feküdtem az ágyban. A fejem fölött egy kerek tárgy volt – mint egy pánt, oldalt lyukakkal. De abból nem csak fény jött. Hanem valami sokkal erősebb. Vakító volt. Nem lehetett belenézni. Nem tudom, álom volt-e, vagy emlék? De ott volt. És én ott feküdtem alatta. Ez nem lámpa volt. Ez valami más.

Volt egy másik kép is. Hasonló, mint a fénykerék. De most nem fény jött ki a lyukból. Hanem egy bogár. Kabátgomb méretű. És én féltem. Mert ott volt a gégemetszés – a lyuk a nyakamban. És attól rettegtem, hogy a bogár beleesik. És én megfulladok. Nem tudom, álom volt-e, vagy emlék. De valóságos volt.

Volt egy emeletes épület. Mint egy kórház. És én ott feküdtem. De fényes volt. Úgy csillogott, mint amikor a nap rásüt egy alumíniumlemezre – nem is lehet ránézni. Nem tudom, mi volt – lámpa, asztal, valami műszer. De ott volt. És vakított. Hideg volt, mégis élt. Mint a túlélés fénye, ami nem melegít, csak jelez: még itt vagyok.

Egy férfi azt mondta: „Szorítsd meg a kezét.” Nem tudom, ki volt. De ott volt. Aztán jött egy másik – szemüveges. Én feküdtem az ágyamban. De nem szokásos ágy volt. Gurult. Toltak. És én láttam a nagy keretes szemüveg mögött a szemét. Ott volt benne. A baj. A nagy baj. Nem mondta ki. Nem kellett. Én láttam. És szorítottam. Talán a kezét. Talán az életet?

Ez nem a valóság volt. Ez az ÉN kórházam volt. A túlélés épülete. Ahol minden szint egy emlék. Minden ablak egy látomás. És minden fény egy pillanat, amikor még nem tudtam, hogy visszajövök.

Amikor a gégemetszés helyén még ott volt a kanül, nem tudtam beszélni. Aztán kivették. És én megszólaltam. Még a saját hangomat sem ismertem fel. Talán akkor kezdtem igazán meggyógyulni.

Tudtam, mikor jön anyu. Hallottam a cipője kopogását a folyosón. Még azt is éreztem az arcomon, ahogy a haja hozzám ért. Így visszaemlékezve: akkor kaptam vissza önmagam.

Kértem egy újságot, vagy írópapírt – már nem tudom pontosan. De azt gondoltam, és úgy is csináltam. Amikor jött anyu, én már tudtam, hogy jön. Még a liftből kiszállt, akkor éreztem: most jön ANYU! A papírral eltakartam a gégemetszés helyét, hogy ne látszódjon, nincs ott már a kanül.

Anyu belépett a kórterembe. Én csak annyit mondtam: „Szia, anyu!”

Nem lehet leírni, mit láttam az arcán. Most is sírok, miközben ezt írom. Mert akkor kezdtem el igazán gyógyulni.

Emlékszem, több nővér is minden nap odajött, leült az ágyam mellé. Azt mondták: „Beszélj! Mindegy, mit – csak mondj valamit.”

És én mondtam. Talán csak egy-két szót. De nekem úgy tűnt, egész nap beszéltem.

KÖSZÖNET A-TÓL Z-IG – ÉS TOVÁBB

Eddig nem tudtam kimondani igazán: köszönöm, hogy élek. Mert nem csak az életet kaptam vissza – hanem a megértést, hogy miért vagyok itt.

A baleset után sokáig csak egy kérdés volt bennem: „Élek vagy nem?” Most már tudom: élek. De néha még mindig dilemma. Mert amit ott kaptam, a Bajai Kórházban, arra nincs szó. A „köszönöm” kevés. Mégis most megteszem.

Köszönöm mindenkinek, aki 1994-ben ott dolgozott. Orvosoknak, nővéreknek, portásnak, takarítónőnek, röntgenesnek, betegszállítónak, konyhásnak – és a külvilág zajának is. Mert ha hallottad a zajt, akkor tudod: „Gondolkodom, tehát vagyok.”

Nem csak a műtőben mentettek meg. Hanem a folyosón, a konyhán, a takarítók között is ott volt az élet. A Bajai Intenzív Osztály nekem nem csak kórterem volt. Hanem szülőszoba. Ott születtem újra.

Ezért néha visszamentem. Nem nosztalgiázni. Hanem megérteni. Hogy miért vagyok itt. Hogy miért írok. Hogy miért mesélek.

Egyszer valakivel beszéltem. Két mondat maradt meg bennem: – „Azért maradtam, mert sok szeretést kaptam.” – „És van valami feladatom.”

De a történet itt még nem ért véget…

Egy legenda, amit én álmodtam meg – de még messze nincs vége…” „Ez csak a kezdet volt. A legenda él tovább.” Írta: Gründfelder Attila

Ha tetszett az írásom, írj bátran! Szívesen folytatom a beszélgetést veled. Facebookon így találsz meg: Gründfelder Attila (Egér) .Vagy keresd ezt a profilt: hhttps://www.facebook.com/profile.php?id=100005975355818

🛡️ Ez a bejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll.  

Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd! 4.0  

🔗 https://creativecommons.org/licenses/by-nc-nd/4.0/deed.hu