LEGENDAUTAM – 2. FEJEZET ÚJRATANULNI MAGAMAT – TESTBEN, NYELVBEN, EMLÉKBEN.
1994. augusztus 20-án utas voltam, amikor – állítólag – a sofőr túl gyorsan ment (azonkívül!!!), és felborultunk a kocsival. A fejem megsérült, agysérülést szenvedtem – és ez most is velem van
Ez a fejezet nem arról szól, hogy azon a napon mi
történt. Azt majd egy külön részben írom meg. Jó pár év eltelt, mire
visszajöttek az emlékek – apró morzsákból raktam össze. Persze nem biztos, hogy
pontosan úgy volt… de szerintem úgy is volt!
1994-ben a Budakeszi OORI Rehabilitációs Intézetbe
kerültem. A jobb kezem lebénult – és így is maradt. Szoktam mondani: ‘Nekem a
jobb kezem olyan, mint a karácsonyfán a dísz. Ott van, szép, de nem
használható. Magamból indulok ki, és egy dilemma
járt a fejemben: mi a jobb – ez az állapot, vagy ha egyáltalán nem lenne
kezem? Én az utóbbira válaszoltam. Mert ha nincs, legalább nem vársz tőle
semmit. Így viszont ott van, emlékeztet, de nem segít.
Ott meg kellett tanulnom újra öltözködni, fürdeni,
közlekedni – önállóan. Minden nap volt torna, és logopédushoz is jártam.
Pontosan tudom, mit jelent újra megtanulni magyarul beszélni.
Az agysérülésem miatt afázia és egyéb maradó sérülés
alakult ki nálam – olyan nyelvi zavar, amely a korábban kialakult nyelvi
képességeket érinti. Egyszer egy logopédusnál tanultam beszélni, és nagyon
érdekes módszert alkalmazott. Az asztalra játékállatokat rakott ki. Azt hittem,
játszani fogunk. Hát nem – ez a ragozás gyakorlására szolgált.
Megkérdezte tőlem: – Hogyan mondjuk többes számban
például a „ló” szót? Mondhattam volna „lovak” vagy „lovakkal”, de én egyszerűen
csak azt mondtam: – Sok ló. A logopédus elnevette magát.
Az OORI-ban nagyjából megtanultam beszélni, de
hazatérésem után is folytatni kellett a logopédiai fejlesztést. Édesanyám
keresett nekem egy logopédust – Rózsikát, aki Bácsalmáson, az iskolában
dolgozott. Talán ha ő nincs, ma sem tudnék rendesen beszélni!
Rózsikánál jobb logopédus nincs. Egy igazi mester!.
Ahogy visszaemlékszem: hihetetlen, hogy belőlem mit hozott ki. Lelkiismeretesen
segített nekem. Ő nemcsak logopédus volt számomra, hanem egy olyan személy, aki
igazán fontos lett az életemben
Záró gondolat – a
dilemma, amit nem kérdeztem
Nem arról írok, milyen vagyok. Nem sírok, nem
kérdezem: „Mi lett volna, ha nem ülök be abba az autóba?”
Viszont van egy másik „HA”. Ha a sofőr nem olyan sofőr lett volna… Neki
a saját bőre volt a fontos. Engem – félig halottan – ott hagyott. Ő
menekülést választott.
Én soha nem tettem fel magamban ezt a
kérdést. A válaszom egyszerű: ez van, ezt kaptam – kitől? Nem tudom. De ebből
építkezem.
Láttam már nálam rosszabb állapotot. De
megtanultam: mindenkinek a saját baja a legnagyobb. Ha valakinek leesik a
körme, neki az a világvége – még akkor is, ha mellette a kórházban valaki egy
testrészt veszít el.
Ez nem önzés. Ez emberi. Mindenki a saját
fájdalmát érzi legjobban. Én pedig a sajátomból építkezem – mondatokból,
emlékekből, túlélésből.
De a
történet itt még nem ért véget…
Egy legenda, amit én álmodtam meg –
de még messze nincs vége…” „Ez csak a kezdet volt. A
legenda él tovább.” Írta: Gründfelder Attila
Ha tetszett az írásom, írj bátran! Szívesen folytatom a beszélgetést veled. Facebookon így találsz meg: Gründfelder Attila (Egér) .Vagy keresd ezt a profilt: https://www.facebook.com/profile.php?id=100005975355818
Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add
el! – Ne változtasd! 4.0
🔗 https://creativecommons.org/licenses/by-nc-nd/4.0/deed.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése