Legendautam – 1. fejezet: Brifkó és
két életem
Egy brifkós pillanat, az én ágyam és a balkezes tinta.
Ma a boltban vásároltam. Fizettem, visszajárót kaptam. Néztem a pénzt, és hirtelen bevillant egy régi emlék. Most, nagyvonalúan, leírom.
1994 októberének közepén járunk. Akkor tértem haza az
intenzív osztályról, ahová augusztus 21-én kerültem. Jó volt hazajönni – de
nekem ott születtem újra, a bajai kórház intenzív osztályán. Volt, hogy havonta
visszamentem. Felmentem az osztályra, megálltam a korterem ajtaja előtt, és az
üvegablakon át benéztem. Megnéztem, hol feküdtem. Az ágyamat. Emlékszem. És
mindig megkérdeztem: – Megvan még az én ágyam?
Otthon mégsem találtam a helyem. Kerestem a régi
önmagam, miközben egy ismeretlen szobában ültem, és a külvilág csak egy napra
nyílt meg előttem – másnap már egy másik kórházba vittek. Akkor még fel sem
fogtam, mi történt velem. Egy másik világba kerültem: 57 nap az intenzíven, a
Bajai kórházban.
A szobámban, a fiókban ott volt egy barna brifkó. Még
most is megvan – félve őrzöm. Márkákat tartottam benne: zöldet, barnát, kéket.
Kiraktam az ágyra a címleteket, de amit akkor éreztem, nem tudtam felfogni.
Mozdulni sem tudtam.
Érdekes, hogy akkor nekem az volt a baj, hogy nem
tudtam számolni. Az agyam máshogy működött – persze, hiszen agysérült voltam…
és vagyok. Ezért kerültem 1994 októberében Budakeszire, az OORI ötös épületébe,
az agysérült osztályra.
Ott jöttem rá, micsoda: balkezes vagyok.
Láttam, hogy a jobb kezem béna, és a bal kezemet tanították írni. Láttam
felnőtt embereket sírni, mert nem tudták megfogni a ceruzát. Tudjátok, meg kell
fogni – még azt se mindenki tudja, hogy kell fogni. Aki balkezes, tényleg
tudja: írod le a szöveget, és nem látod, mit írsz, mert eltakarod a kezededdel.
1974-ben kezdtem az általános iskolát Bácsalmáson, az alsó tagozatban – ma már "Bácsalmási Körzeti Általános Iskola és AMI, Rákóczi utca 27." Akkor még szombaton is jártunk iskolába. A tanítónő próbált áttanítani jobbkezes írásra. Nem sikerült. Balkezes maradtam – így van.
Amikor írni tanultunk, a tenyerem éle mindig tintás
lett. Szétkentem a papíron, hiszen amit leírtam, azt elhúztam a kezemmel.
Emlékszem: mindig a kezem él tintás volt. Megnyaltam, letöröltem a nadrágomban.
Ez volt az én írásom kezdete.
A 100 márkást biztosan felismertem – kétszínű volt,
talán azért, mert azt az „előző életben” naponta használtam. Mert nekem két
életem van: az első az autóbaleset előtt, a második utána. Az elsőből lesz majd
az igazi „legendautam”. A másodikban szürke egérnapok jöttek… de naná,
belecsúszott egy legenda.
Ültem az ágyon, néztem a pénzt… de nem tudtam
megszámolni. Megijedtem. Nem tudtam beszélni, számolni, járni. A jobb kezem
azóta is béna – legyen ez a legnagyobb baj!
De a brifkó ott volt. Mint egy híd a két élet között.
Az első életből hozott tárgy, ami a másodikban is ott maradt. Nem csak pénzt
tartottam benne, hanem emlékeket, reflexeket, egy darabot abból, aki voltam. A
címletek színe, a tapintás, a mozdulat, ahogy kinyitom – mind-mind egy régi
ritmus visszhangja.
A brifkó, ami két életet őriz – ez az enyém. Nem illusztráció, hanem emlék!
A számolás nem ment, de a remény igen. Bíztam benne, hogy visszatér majd a képességem. Végül a megoldás a gyakorlás lett – és csináltam is. Igaz, ma sem tökéletes. Nem vagyok Pataki Ferenc, a fejszámoló. De a brifkó még mindig megvan. És benne ott van az indulásom – A második élet első napja
De a történet itt még nem ért véget…
Egy legenda, amit én álmodtam meg – de még messze nincs vége…” „Ez csak a kezdet volt. A legenda él tovább.” Írta: Gründfelder Attila
Ha tetszett az írásom, írj bátran! Szívesen folytatom a beszélgetést veled. Facebookon így találsz meg: Gründfelder Attila (Egér) .Vagy keresd ezt a profilt: https://www.facebook.com/profile.php?id=100005975355818
🛡️ Ez a bejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll.
Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd! 4.0
🔗 https://creativecommons.org/licenses/by-nc-nd/4.0/deed.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése