LEGENDAUTAM – 7. fejezet
A tojásfejem és a CAD-CAM koponyarekonstrukcióra műtét
A legendautam első fejezetében már írtam arról, hogyan lettem utas egy különös úton, ahol a fejem nemcsak gondolatokat, hanem törést is kapott. Nem képletesen – szó szerint. Impressiós koponyatörés. Ez az a fajta, amikor a koponyacsont nemcsak eltörik, hanem be is nyomódik az agy irányába. Mintha valaki túl erősen próbálna feltörni egy főtt tojást, de nem sikerül szépen – csak úgy szilánkosan, darabosan. A röntgenfelvételen a fejem pont úgy nézett ki, mint egy megrepedt tojás héja. Nem túl elegáns, de legalább vizuálisan könnyen érthető.
Aki akkoriban látott, talán emlékszik: a fejemen jól
látszott a csonthiány. A pontos méretet nem tudom, mert a törés szilánkos volt,
mint egy összetört porceláncsésze. De anyu nem hagyta annyiban. 2000 tavaszán
kapcsolatot szervezett – mert ő ilyen volt, mindig mozgásban, mindig megoldást
keresve. Akkoriban a CAD-CAM technológia még gyerekcipőben járt az
orvostudományban, főleg a plasztikai sebészetben. Olyannyira új volt, hogy a
zárójelentésem szerint valószínűleg én voltam az első beteg Magyarországon,
akinél ezt a módszert alkalmazták koponyarekonstrukcióra.
A műtét, ami játék volt – majdnem
Szeptemberre kaptam előjegyzést, de anyu augusztus
30-án meghalt. A műtétet elhalasztottuk. November 30-án végül megtörtént a
beavatkozás a Péterfy Sándor utcai Kórházban. A műtő előterében egy férfi ült,
én pedig – ahogy szoktam – kérdeztem: – Milyen fajta lesz a műtét?
Ő pedig úgy magyarázta el, mintha egy játékboltban
lennénk: – Képzelje el, van egy tábla lyukakkal – kör, háromszög, négyzet. A
gép pedig legyártja azt a formát, ami pontosan illik a lyukba. Na, ez lesz a
koponyájához.
Hát így lettem én egy élő puzzle. A gép legyártotta a
hiányzó darabot, és beillesztették a helyére. A műtét hat órásra volt tervezve,
de jóval tovább tartott. Amikor felébredtem, egy műszerekkel teli szobában
találtam magam, és úgy éreztem, az ágyam egy függőhídon lebeg. A hányás nem
maradt el – de hát ki számolja az ilyesmit, ha az embernek épp újraépítették a
fejét?
Visszatérés a múltba – 18 évvel
később
2018-ban újra visszatértem a
Péterfybe. Nem nosztalgiából,
hanem egy igazolásért: kellett egy papír arról, hogy a beültetett mini titán
rögzítőelemek nem zavarják az MRI-t. Megkaptam.
Ahogy a Keletiből befordultam az utcába,
egyből tudtam: itt van. Ez
az. A kórház, ahol 2000-ben feküdtem. Ahol a fejem új formát kapott. Ahol a
CAD-CAM technológia és az orvosi bátorság találkozott egy túlélő fejjel.
Beléptem. Az előtérben éppen festés volt. A portást alig
találtam meg – fólia alatt, egy kis helyiségben ült. Elővettem a 2000-ben
készült zárójelentést, és mondtam: – Ezt az orvosomat keresem.
A portás csak leste a papírt, majd így szólt:
– Ez jó régi zárójelentés… Azóta az orvos már másik kórházban van. A Baleseti
Intézetben, a Fiumei úton.
Megköszöntem, és megindultam. Tudtam, hol van a kórház. Odaértem, felnéztem: jó
magas épület. Gondoltam: – Na Attila, kösd fel a gatyád. Itt megtalálni azt
az orvost…
Egyszerű nem volt. Eltévedni nem tudtam, de a
7 emeletes épületben párszor át kellett szállnom a liftek között. Végül
megtaláltam. Leültem, vártam a sorom.
Ami ezután történt, az már nem csak
papírmunka volt. Az egészségem,
a beszédem – nehezen érthető. Mit csinál egy normális ember? Megkérdezik. De
engem nem egyszer kérdeztek. Én csak mentem előre. Tudtam, merre kell menni.
Pedig… „nem vagyok híres. Vagy mégis?
Az orvos fogadott. Elolvasta a régi
zárójelentést, rám nézett, megfogta a fejem, megsimogatta ott, ahol a plasztika
volt. Csak ennyit mondott:
„Úgy áll, mint Katiban a gyerek.”
És láttam az arcán: ezt gondolja.
„Ezt jól megcsináltunk.”
Zárszó helyett – egy kis
hivatalosság
Most, hogy belekezdtem írni a „legendautam” újra
előkerültek a leletek, szeretném hivatalosan is dokumentálni: én voltam az
egyik első beteg Magyarországon, akinél CAD-CAM technológiával végeztek
koponyarekonstrukciót. Ez nemcsak orvosi érdekesség, hanem része a
legendautamnak is. Egy olyan fejezet, ahol a technológia, az emberi gondoskodás
és a túlélés humora találkozik.
Mert lehet, hogy a fejem egyszer megrepedt, mint egy
tojás, de azóta is tartja a formát. És ha néha kicsit billeg is, hát az csak
azt jelenti: még mindig mozgásban vagyok.
De a
történet itt még nem ért véget…
Egy legenda, amit én álmodtam meg –
de még messze nincs vége…” „Ez csak a kezdet volt. A
legenda él tovább.” Írta: Gründfelder Attila
Ha tetszett az írásom, írj bátran! Szívesen folytatom a beszélgetést veled. Facebookon így találsz meg: Gründfelder Attila (Egér) .Vagy keresd ezt a profilt: https://www.facebook.com/profile.php?id=100005975355818
🛡️ Ez a bejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll.
Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add
el! – Ne változtasd! 4.0
🔗 https://creativecommons.org/licenses/by-nc-nd/4.0/deed.hu
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlés