KÉT NYELV, EGY KOCSMA. 7. RÉSZ – SEFTELÉS, ROZSDÁS TÁBOR

 

                        KÉT NYELV, EGY KOCSMA. 7. RÉSZ – SEFTELÉS, ROZSDÁS TÁBOR.

                                                   Milán és az alvilági kaland

Van, amikor az előre kitaposott ösvény hirtelen véget ér. A biznisz megáll, utánpótlás nincs, a tisztaszesz szállítása leáll. Még Jóska se tud segíteni – pedig neki nemcsak a 8. kerületben van kapcsolata, hanem az alvilág apróbb zugait is jól ismeri. Ha valaki, hát ő el tud intézni egy-két dolgot, de most ő is csak széttárta a karját.

Egér próbált nyomást gyakorolni: „Jóska, állj be a szállításba!” – mondta. Jóska csak annyit felelt: „Körbenézek, aztán visszaszólok.” Pár nap telt el, de semmi. Végül Jóska visszajelzett: „Ez már tényleg veszélyes vizek, haver. Azt javaslom, hagyjátok abba.”

Egér hazament, és elmondta Milánnak: „Valószínűleg ezt a bizniszt tényleg le kell zárni. Még Jóska is ezt mondta.” De Milán nem volt az a típus, aki könnyen feladja. Beült a 650-es Zastavájába, és csak ennyit mondott: „Átmegyek Szabadkára, meg Bajmok környékére. Ott mi jól mozgunk.”

Így indult el a felfedező út. Szabadkán első dolga volt beülni a híres Kör presszóba – ahol minden fekete üzlet híre megfordul. Nem véletlenül hívták így: ide futott be a környék seftelése. De még itt sem tudták, mibe lehetne most belefogni. Milán nem akarta elfogadni, hogy vége. Azt gondolta: „Olyan nincs, hogy a seftelés megáll.”

Felkereste a régi gázolaj-vezetéket, ami valaha a KISZ-tábor gyűjtőpontja volt. A múlt nyomait kutatta, hátha újraindítható valami. Végül Bajmokon kötött ki, egy presszóban, ahol kért egy jó erős török kávét.

                         A terv, ami reményt hozott – Milán újra játékban.

A Bajmoki presszóban a pincér már jól ismerte Milánt.

Amint meglátta, rögtön feltűnt neki, hogy valami nem stimmel. Milán nem úgy viselkedett, mint máskor – nem volt benne az a szokásos tűz, az a seftelős lendület.

A pincér nem is habozott, leült mellé az asztalhoz, és megkérdezte: – Mond csak, Milán, ma valahogy nem vagy a régi. Mi történt?

Milán sóhajtott egyet, és kibökte: – Nincs semmi üzlet, amibe érdemes lenne belefogni. De nekem a seftelés a véremben van. Nem tudok csak úgy leállni.

A pincér bólintott, majd halkan, mintha csak magának mondaná: – No látod, Milán… épp ezen a héten voltak itt páran Újvidékről. Elbeszélgettem velük. Ők is hasonló cipőben járnak. Tudod mit? Nekem van egy terv.

Milán szeme egyből felcsillant. A remény, ami már napok óta halványan pislákolt benne, most újra lángra kapott. – Mesélj, öregem – mondta, és előrehajolt, mintha minden szava aranyat érne.

                                   A régi nyomvonal és a zenegép – Milán visszatér

– Tudod, régen itt volt egy gázolaj-vezeték – kezdte a pincér, miközben Milán a török kávéját kavargatta.

                                                  

– Még a délszláv háború előtt. Akkoriban az üzemanyag hiánycikk volt, és mindenki seftelt, aki csak tudott.

– Ne csigázz, öreg – vágta rá Milán, már alig bírta türtőztetni magát.

– Nyugi, Milán – mosolygott a pincér. – Kapkodni nem jó, ha tetszik az üzlet. Én csak azt javaslom, nézd meg a régi KISZ-tábort. Állítólag még mindig létezik a nyomvonal, és a környék is érdekes lehet.

A pincér hátradőlt, és komolyabb hangra váltott: – Adj egy hetet. Itt maradok, lenyomozom azokat az újvidékieket, akik itt jártak. Megnézem, egyáltalán megbízhatók-e. Ha tiszta a dolog, összehozom a találkozót, és elmondom az én verziómat.

Milán szeme újra felcsillant. Egy pillanat alatt visszaváltott a régi Milánba. Felpattant, odasétált a zenegéphez, és úgy csinált, mint régen – keresni kezdte a régi számokat, amik mindig beindították a hangulatot. De nem sikerült. A gép más volt, modernebb, idegen.

– Hé, öreg, hol van a régi zenegép? – kérdezte a pincértől kissé csalódottan.

A pincér nevetett: – Jaj, Milán, te mikor voltál itt utoljára?

– Talán a háború előtt – merengett el Milán. – Akkor ittam egy sört az Egérrel. Az volt az első üzletünk együtt.

A presszóban csend lett, csak a kávéfőző szisszent halkan. A múlt visszakúszott, de a jövő már mocorgott a háttérben. Milán tudta: ha van nyomvonal, lesz üzlet is.

                               A Zastava legendája – Milán újra úton

– Jól van, öreg – mondta Milán, miközben felállt a presszóasztaltól. – Elmegyek az Egérhez, elmondom, mit főztünk össze. Aztán várom a hívásod.

Kilépett a presszóból, és beült a jó öreg, ütött-kopott 650-es Zastavájába. A motor köhögve, csörögve-zörögve indult be, ahogy mindig. Az autó alatt máris megjelent az ismerős olajfolt – mintha csak jelezné: Milán újra mozgásban van.

A pincér a bejáratnál állt, és mosolyogva nézte a jelenetet. Mellette egy öreg bácsi, a környék legendás figurája, csak annyit mondott: – Na látja, Dida, ez a Milán semmit sem változott. Főleg, ha van remény, hogy a seftelés újra beindul.

A Dida csak legyintett: – Jaj, fiam… majd akkor mondjad, ha az üzlet tényleg beindul.

Milán közben már eltűnt a poros úton, mögötte csak egy olajfolt maradt az aszfalton, meg a kipufogóból felszálló kékes füst. Ez az a fajta füst, ami azt jelenti: az autó több motorolajat eszik, mint benzint. Egy igazi retró 650-es Zastava – meg egy csipetnyi nosztalgia. A Zastava zörgött, de ment. És ha Milán úton van,  akkor valami biztos készül.A KISZ-tábor visszatér – Milán és Egér terepszemléje

Milán nem sokat teketóriázott. Elment Egérhez, és már az ajtóban így szólt: – Gyere, Egér, körbenézünk a KISZ-tábor környékén.

Egér csak nevetett, ahogy mindig, amikor Milán újra beindult. – Tudtam, hogy te nem nyugszol bele, ha nincs seft – mondta, miközben már húzta is a cipőjét.

Együtt kimentek a régi táborhoz, ahol valaha minden üzlet elindult. A hely elhagyatott volt, a szél poros leveleket kergetett, és a rozsdás kerítés még mindig ott állt, mintha őrizné a múltat.

– Hallod, erre felé még madár se jár – morogta Milán, miközben körbenézett. – Ugyanúgy néz ki, mint amikor itt hagytuk.

Milán bólintott. A KISZ-tábor lehet, hogy rozsdás, de a levegőben még ott zizeg a régi seftelés szelleme. És ha Milán meg Egér újra együtt mozognak, akkor a poros utak is tudják: valami készül. Mert a seft útja nem vonalzóval mérhető – az körbe megy, kanyarog, visszatér, mint a régi idők hangulata.

Egér megállt, és komolyan körbenézett: – Nono, ne becsüld le ezt a környéket, Milán. Ez a hely igazi legenda volt. Itt indultak a legjobb, legmenőbb seftelések. Ha valahol újra beindulhat valami, hát itt.

Aztán körbemutatott, és elmosolyodott: – Nézd csak, Milán… amikor gyerek voltam, mindenki tudta, mit jelent Bagolyvár. Ez nem csak egy rom – ez a seftelés szíve volt.

Milán bólintott, majd szinte magának mondta: – Terep felmérve. Más nincs. Várom a hívást. A következő sorozatot elő kell készíteni. Meg kell írni. Mert ha a seft mozdul, a történet is tovább gurul.

De a történet itt még nem ért véget…

Egy legenda, amit én álmodtam meg – de még messze nincs vége…” „Ez csak a kezdet volt. A legenda él tovább.” Írta: Gründfelder Attila

Ha tetszett az írásom, írj bátran! Szívesen folytatom a beszélgetést veled. Facebookon így találsz meg: Gründfelder Attila .

Vagy keresd ezt a profilt: https://www.facebook.com/profile.php?id=100005975355818