legendautam

  LEGENDAUTAM – 6. FEJEZET: KEDVES BARÁTOK, NEM VAGYTOK – ÉN SE VAGYOK.   Kávé a nagykantinban A műtét után – ahogy az 5. fejezetben írtam – kijöttem az őrzőből. Egyből éreztem: jól vagyok. Másnap megjött anyu. Naná, hogy elmentünk a nagykantinba. Ittunk egy kávét. Amikor ment, elkísértem a villamosmegállóig. A Szent János Kórházat úgy ismertem, mint a tenyeremet. Tudtam, melyik épületben milyen osztály van. Megfigyeltem mindent. Hiába voltam agysérült – vagyok is –, egy parkolóval szemben, a „szintemelőhöz lépcsőhöz” naponta elsétáltam. Naná, hogy nem liftet használtam. Lépcsőn mentem. Talán már akkor tudtam: ide még visszatérek. Úgy is lett. 2017-ben visszatértem. Kiharcoltam egy MRI-beutalót. Hétköznapok presszóval és tonikkal Otthon, 1995-ben, hétköznapi életet éltem. Minden este elsétáltam a presszóba. Kávét, tonikot ittam. Tudtam beszélni – én úgy gondoltam, amit mondok, megértik. Az is lehet, nem értették. Csak kitalálták, mit motyogtam. Kerestem önmagam. Úgy akar...

Legendautam – 5. fejezet- A lelet azt mondta: nem biztos, hogy itt lennék. Én pedig azt mondtam: de itt vagyok.   A PET-lelet, ami nem tudta megmondani, miért vagyok még itt. 1995 tavaszán sokat sétáltam. Otthon minden reggel tornáztam. Vettem egy multifunkcionális padot is, és a szobában, miközben gyakoroltam, tudtam: a jobb kezem béna marad. Hiába tornázom, az már nem lesz olyan. Szerintem ez csak egy pótcselekmény volt. De kellett. Mert valamit tenni kellett.Elkértem a tornaterem kulcsát. 1987-ben oda jártunk súlyokat emelgetni. Most újra ott voltam – másként. Délelőttönként elmentem tornázni. Friss agysérültként, epilepsziával élve próbáltam vele élnem. A kép 1995-ben készült. Én vagyok rajta. A jobb kezem béna volt. Tornáztam. Higgyétek el: én vagyok, és a kezem béna.   A tornateremben kétszer-háromszor is jött roham. Otthon is jelentkezett. Akkoriban még új volt számomra az epilepszia. Volt olyan hét, hogy háromszor-négyszer is jöttek. Ha elhiszed, ha nem – amikor ná...

                                      LEGGENDAUTAM – 4. FEJEZET  : AZ ELSŐ HÓ AZ ÚJÉLETEMBEN – KARÁCSONY, LÉPCSŐ, BÚCSÚ.     Kórházból kórházba – az „Én” kezdete 1994-ben a bajai kórház intenzív osztályáról az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetbe (OORI) kerültem, az agysérültek számára fenntartott 5. pavilonba. Ott kezdődött el nekem a nagybetű ÉLET története (legenda?) Története. Meg kellett tanulnom újra beszélni, enni, öltözködni, járni. Bottal tudtam menni – most is. Naponta jártunk foglalkozásokra, és ahogy lehetett, szabadidőmben sétáltam. Volt egy lépcső, amit megszerettem. Nem volt meredek, de hosszú volt — mint egy gondolat, amit újra és újra végig kell járni. A jobb kezem béna — még most is. Ezért felfelé baloldalon mentem, lefelé jobboldalon. Így tudtam kapaszkodni. Naponta többször . Október végén leesett az első hó – az Újéletemben.  Karácsony – a s...

           LEGENDAUTAM – 3. FEJEZET: A MENTŐCSÓNAK, AMI VÁRT RÁM                      1994-ben, a Bajai Kórház 5. emeletén, az intenzív osztályon volt az ÉN ágyam. Történt, ami történt. A baleset, az agysérülés, a csipogás, a fénykerék, a bogár, a szonda – mind ott volt. De most nem erről írok. Hanem arról, hogy miért mentem vissza. Mert visszamentem. Talán 1995–2000 körül, havonta egyszer. Volt olyan hét is, hogy kétszer. Rég volt. De jó volt ott. Tudom, ez kicsit morbid gondolat – de nekem biztonságérzetet adott. Amikor mentem vissza az intenzív osztályra, a liftből kiszállva az 5. emeleten ott állt a nagy, kétszárnyú drótüveges ajtó. Előtte a szívem úgy dobogott, mint amikor először csókolóztunk. A torkomban gombóc. Azt éreztem: nekem ez volt a mennyország. Imádtam visszamenni – ki tudja, lehet, az is volt? Mint amikor az ember majdnem megfullad a vízben, és jön egy csónak. Nem kérdez semmit. C...

  LEGENDAUTAM – 2. FEJEZET ÚJRATANULNI MAGAMAT – TESTBEN, NYELVBEN, EMLÉKBEN. 1994. augusztus 20-án utas voltam, amikor – állítólag – a sofőr túl gyorsan ment (azonkívül!!!), és felborultunk a kocsival. A fejem megsérült, agysérülést szenvedtem – és ez most is velem van Ez a fejezet nem arról szól, hogy azon a napon mi történt. Azt majd egy külön részben írom meg. Jó pár év eltelt, mire visszajöttek az emlékek – apró morzsákból raktam össze. Persze nem biztos, hogy pontosan úgy volt… de szerintem úgy is volt! 1994-ben a Budakeszi OORI Rehabilitációs Intézetbe kerültem. A jobb kezem lebénult – és így is maradt. Szoktam mondani: ‘Nekem a jobb kezem olyan, mint a karácsonyfán a dísz. Ott van, szép, de nem használható. Magamból indulok ki, és egy dilemma járt a fejemben: mi a jobb – ez az állapot, vagy ha egyáltalán nem lenne kezem? Én az utóbbira válaszoltam. Mert ha nincs, legalább nem vársz tőle semmit. Így viszont ott van, emlékeztet, de nem segít. Ott meg kellett tanulnom ...

                                         Legendautam – 1. fejezet: Brifkó és két életem                                 Egy brifkós pillanat, az én ágyam és a balkezes tinta.     Ma a boltban vásároltam. Fizettem, visszajárót kaptam. Néztem a pénzt, és hirtelen bevillant egy régi emlék. Most, nagyvonalúan, leírom. 1994 októberének közepén járunk. Akkor tértem haza az intenzív osztályról, ahová augusztus 21-én kerültem. Jó volt hazajönni – de nekem ott születtem újra, a bajai kórház intenzív osztályán. Volt, hogy havonta visszamentem. Felmentem az osztályra, megálltam a korterem ajtaja előtt, és az üvegablakon át benéztem. Megnéztem, hol feküdtem. Az ágyamat. Emlékszem. És mindig megkérdeztem: – Megvan még az én ágyam? Otthon mégsem találtam a helyem. Kerestem a régi önmagam, miközben egy i...