A hetvenes évek bácsalmási alsós iskolája nem csupán egy épület volt, hanem egy külön kis világ: kályhameleggel, fűrészporral, kolomppal, nyikorgó padokkal és rengeteg nevetéssel. Ebben a fejezetben visszautazom oda, ahol minden lépésnek hangja volt, minden szünetnek illata, és minden napnak saját története.
LEGENDAUTAM – 17. fejezet. Bácsalmáson alsós emlékek a „lányiskolából”
1974 – amikor először léptem be az iskola kapuján
1974-et írtunk, amikor először átléptem a bácsalmási alsós iskola küszöbét — mi csak 'lányiskolának' hívtuk akkoriban. A „D” osztályba kerültem, és ezzel kezdetét vette az iskolás kaland. A mai napig érzem azt a különös izgalmat, ami akkor végigfutott rajtam: félelem, kíváncsiság, és valami furcsa, büszke érzés, hogy „na, most már én is iskolás vagyok”?
.png)
A fotó a saját archívumomból
származik, és Bácsalmáson, az általános iskola úgynevezett ‘lányiskolájában’
készült. A kép saját archívumomból. A blogon a másolás le van tiltva. Ha valakinek
szüksége van a fotó másolatára, szívesen elküldöm!
A pontos készítési időt nem tudom, csak tippem van: valószínűleg 1974 és 1978 között készülhetett. Ez volt a mi „D” osztályunk. a” bácsalmási „lányiskolában”.
Osztálykép – „D” osztály, bácsalmási lányiskola (kb. 1974–1978)
A kép balról jobbra haladva így nézhető:
Alsó sor (ülve):
Soós Antal Behány Julianna Kocsis János Dobozi Anikó Én (a "kis egér") Kispéter Éva Kovács László (a beceneve „ Csődörös” volt) Timea (a vezetékneve sajnos már nem jut eszembe) Suhajda József/János (a keresztnévben nem vagyok biztos) Iván Mária Kovács István
Középső sor:
Rákos Ildikó Kispéter Ildikó Hajdú Irma Anikó (S… — a vezetékneve nem jut eszembe) Edit (Si… — a vezetékneve nem jut eszembe, a beceneve „Kefe” volt) Zélity Nóra Fodor Tibor Palatinszki János (a beceneve „Bogyó” volt) Juhász József (a beceneve „Japán” volt)
Felső sor (hátsó sor):
Jenovia József Meggyesi/Ott István (nem vagyok biztos a névben) Cinege László Horváth tanárnő (osztályfőnökünk volt, a keresztneve sajnos nem jut eszembe) Balogh Magdolna Hirth Zsolti utolsó személy: 50 év elmúlt… a neve már nem biztos, hogy pontos
Ennyi maradt meg bennem erről a régi osztályképről — arcok, becenevek, fél-emlékek, és egy korszak, amely már csak bennünk él tovább.
A „lányiskola” — ahogy mi hívtuk — nem volt modern, nem volt csillogó, de volt benne valami, amit semmilyen új épület nem tud: lelke. A falaknak illata volt, a padlónak hangja, a folyosónak visszhangja, és minden zugban ott lapult egy-egy történet. Akkor még nem tudtam, hogy ezek a történetek egyszer majd fejezetekké nőnek bennem. Csak mentem előre, a zöld nagykapu felé, és közben azt éreztem, hogy valami nagy dolog kezdődik.
A zöld nagykapu – a világ közepe
A zöld nagykapu volt az iskola igazi bejárata. Közösen használtuk az óvodával, így mindig élt: gyerekzsivaj, kabátok suhogása, cipők kopogása. Ha ezen átmentél, az udvarra jutottál, onnan pedig a nagy, kétszárnyú ajtóhoz, ami minden reggel azt súgta:
„A zöld kapu, amely sosem tárult ki. Csak résnyire nyílt, mint az emlékek. A Petőfi utcai bejárat, ahol a gyerekkor mindig visszavár.”
„Na gyerekek, kezdődik a nap.”
És mi mentünk. Vidáman, zajosan, néha álmosan — de úgy, mintha az iskola lenne a világ közepe. Akkoriban tényleg az volt.
A tanterem első illatai – padló, kréta, fűrészpor
A tanterembe belépve rögtön megcsapott az a jellegzetes, semmivel össze nem téveszthető illat: olajos padló, krétapor, régi fa, és valami halvány fűrészporos melegség. A hetvenes évek iskoláinak saját aromája volt ez — egyszerre egyszerű és otthonos.
A padló olajos fénnyel csillogott. Hetente felmosták, majd átkenték, hogy bírja a strapát. Mi pedig mindent megtettünk azért, hogy gyorsan kopjon. A cipők csattogtak, a padok nyikordultak, a radírok gurultak — és mindez együtt adta azt a hangulatot, amit ma már sehol nem találni.
A tolóajtós tábla csikordulása
A tábla tolóajtós rendszerű volt: több zöld lap futott egymás előtt a fém síneken. A tanító néni egy mozdulattal elhúzta az egyiket, és előbukkant a másik — néha a vonalas segédtábla, máskor a kockás.
A sínek néha halkan csikordultak, ahogy a lapok helyet cseréltek. Ez a hang is hozzátartozott a mindennapokhoz. Ha ma meghallanám valahol, biztos vagyok benne, hogy azonnal visszarepülnék 1976-ba.
A padok, a ceruzavájat és a radírok nagy szökése
A padjaink masszív fából készültek, a tetejükön hosszúkás ceruzatartó vájattal. A ceruzák és radírok rendszeresen elgurultak… természetesen mindig a legrosszabb pillanatban, és pont olyan helyen álltak meg, ahonnan biztosan nem tudtuk kiszedni.
A ceruzák gurulása külön sportág volt. Volt, hogy a pad alá gurult, volt, hogy a szomszéd lábánál állt meg, és volt, hogy egyenesen a tanító néni cipőjéhez csúszott. Ilyenkor mindenki visszafojtotta a lélegzetét — vajon észreveszi?
Mégis volt az egészben valami kedves, otthonos. A nyikorgó padok, a lassan melegedő kályha, a ceruzák kiszámíthatatlan gurulása — mind hozzátartozott az iskolai élethez.
Elsősként bizony kötelező volt — 1974-ben még nem tanultuk a nagybetűket az év első felében. A mondatkezdő kisbetűket pirossal kellett írni, feketével jött a többi. A piros-fekete ceruza nemcsak eszköz volt, hanem szabály, ritmus, rend. És mi, kisdobosként, komolyan vettük.
Kép forrás: facebook/Szubjektív nosztalgia
1974-ben így kezdtünk alsóban: az írott nagy ábécével. Minden lecke után sormintát kellett rajzolnunk, újra és újra. A tanítónő ,próbált áttanítani jobbkezes írásra — nem sikerült. Balkezes maradtam. A tenyerem éle mindig tintás lett, szétkentem a papíron, amit leírtam, azt elhúztam a kezemmel. Megnyaltam, letöröltem a nadrágomban. Ez volt az én írásom kezdete.
Kép forrás: facebook/Szubjektív nosztalgia
Akinek emeletes, rolós tolltartója volt, az menőnek számított. Nekem nem volt ilyen — vagy volt? Talán minden belefért a táskám aljába… De mindig figyeltem, amikor valaki kinyitotta. A roló hangja olyan volt, mint egy titkos ajtó: klatty, és máris kezdődött az iskolai varázslat.
Kép forrás: facebook/Szubjektív nosztalgia.
Bizony, ez is volt ceruzahegyező — a klasszikus, kézi, fás, dörzsölős fajta.
Kép forrás: facebook/Szubjektív nosztalgia
Ezek is ceruzahegyező volt, csak épp mindig kitörte a ceruza végét. Utáltam — de mégis mindig próbálkoztam vele. A hegyezés külön tudomány volt: ha sikerült, öröm; ha nem, jött a bosszús sóhaj. És persze a ceruzavég mindig a pad alá gurult…
Kép forrás: facebook/Szubjektív nosztalgia
Ez volt a legjobb minőség: KOH-I-NOOR, elefántos, csehszlovák.
Nyomot nem hagyott, csak emléket.
A padban lapult, a tolltartóban pihent, néha morzsálódott, néha illatozott.
És ha leesett a földre, mindenki tudta: „Ez nem akármilyen radír!”
Ma már ritka kincs — de nekem még megvan.
Mert a gyerekkor nemcsak a kapuban, hanem a radírban is ott marad.
Kép forrás: facebook/Szubjektív nosztalgia
A számtanfüzet hátoldala így nézett ki régen. Olyan volt, mint egy szamárvezető — csak matekórára. Szorzótábla, mértékegységek, római számok… minden ott volt, amit tudni kellett. És amit néha jó volt tudni, de még jobb volt lesni. Titkos kis segítség, amit persze „nem szabadott használni”. Már elsőben kezdtem puskázni — aki nem puskázott, az nem is volt igazi diák!
Kép forrás: facebook/Szpulkiin nosztalgia
A régi iskolapad varázsa Abakusz, olvasókönyv, kopott pad – így kezdődött minden. Nem a mondatok voltak fontosak, hanem az érzés: amikor először kinyílt a könyv, és a betűk lassan világgá álltak össze. Itt tanultunk figyelni, izgulni, nevetni, hibázni és újrakezdeni. Ez a pad ma már csak emlék, de a hangulata bennünk él tovább.
Kép forrás:
Kézi dia‑néző – a gyerekkor mozgóképe
Ez volt a mi kis mozink. Nem vetített falra, csak a szívünkre. A diát betoltuk, a fényt felkapcsoltuk, és máris ott voltunk egy másik világban — egy erőd, egy város, egy nyár. A kézi dia‑néző nemcsak szerkezet volt, hanem varázslat: egy ablak, amin keresztül gyerekszemmel néztük a világot. Ma már ritka darab, de ha belenézek, még mindig ott vagyok benne.
Kép forrása: GalériaSavaria
A napfény aranyra festi a gyerekkacajt. Minden dia egy ablak volt a világra – színes, titokzatos, és mindig egy kicsit túl szép ahhoz, hogy elfelejtsük. A gyerekkor diavetítője is ott lapul a dobozban. Lehet, hogy a mai gyerek már nem is tudná, mi ez a kis szerkezet, de nekünk ez volt a varázslámpa. Egy kattanás, és a falon életre kelt a világ: mesék, városok, erdők, nevetések. Mi csak ültünk a szőnyegen, tátott szájjal, és úgy éreztük, mintha a képek tényleg átölelnének. Ez nem csak egy néző – ez egy időgép. A képek nem csupán emlékek, hanem történetek, amiket újra és újra elmesélhetünk. És közben nevetünk, mert a hajak furcsák, a ruhák még furcsábbak, de a pillanatok – azok örökek.
Kép forrás: facebook/Szubjektív nosztalgia
Egy igazi retró darab: fából készült golyós számláló. Ha jól megnézed, a felső keretbe még a számok is bele vannak vésve — komoly eszköz volt ez! A golyók kattogtak, gurultak, mi meg próbáltunk számolni… vagy csak játszottunk vele matekóra helyett. Aki gyorsan tudott rajta számolni, az már majdnem varázsló volt az osztályban..
Masszív padok és guruló ceruzák
A padjaink vastag fából készültek, a tetejükön hosszúkás ceruzavájattal. A ceruzák és radírok persze mindig elgurultak — lehetőleg a legrosszabb pillanatban. Volt, hogy a pad alá, volt, hogy a szomszéd lábához. A ceruzagurítás külön sportág volt, és mi bajnokok voltunk benne.
Kép forrás: terrorhazafoto.
A híres fekete hengerkályha – a mi téli napközink
A tanterem sarkában ott állt a legendás fekete hengerkályha. Ha valaki azt mondja nekem, hogy „alsós iskola”, nekem nem a könyvek, nem a füzetek, hanem ez a kályha ugrik be elsőre.
A tanterem sarkában ott álldogál a fekete hengerkályha — aki jól figyel, most is kiszúrja a háttérben. Nekem az alsós iskola nem a könyvek illatát jelenti, hanem ezt a kályhát, amely köré télen mind összegyűltünk. A padok, a gyerekzsivaj, a meleg — mintha mind egy helyre futott volna össze, ebbe a kis fekete csodába.
Kép forrás: facebook/Szubjektív nosztalgia
Fél osztály kedvenc helye volt — főleg télen. Aki közel ült hozzá, az volt a kiváltságos. Aki távol, az topogott, fújta a kezét, és reménykedett, hogy a meleg egyszer csak elér hozzá is.
Az olvasókönyvek és iskolaszerek között ott lapult a legendás fa vonalzó – az igazi túlélő! Olyan masszív volt, hogy nemcsak egy tanévet, de három generációt is kibírt. Ha kellett, egyenes vonalat húzott, ha kellett, dobófegyverként repült a pad alatt. Volt, aki vele ütötte a pad szélét ritmusra, más meg titokban bekarcolta rá a szerelme nevét.
Kép forrás: facebook/Szubjektív nosztalgia
Kép forrás: facebook/Szubjektív nosztalgia
A kályha mellett ott állt a jellegzetes, lapát alakú szenestartó. Hozzányúlni persze szigorúan tilos volt — ezért mindenki hozzáért. A szenes darabok úgy csillogtak, mintha apró fekete cukorkák lennének… csak hát nem azok voltak.
Kép forrása: mennyeitipp.hu
A tanító néni vagy a gondnok időnként odalépett, és óvatosan rászórt egy adag szenet. A kályha ilyenkor nagyot sóhajtott, mintha azt mondaná:
„Na jó, dolgozom tovább.”
És mi ültünk körülötte, kabát nélkül, és vártuk, hogy a meleg lassan elérjen a hátsó padokig is. Ez általában csak második szünetre sikerült.
A tanterem melege és a szenes titkok
A kályha mellett mindig ott állt a jellegzetes, lapát alakú szenestartó. Feketén, komoran, de valahogy mégis otthonosan. Hozzányúlni persze szigorúan tilos volt — ezért mindenki hozzáért. A szenes darabok úgy csillogtak, mintha apró fekete cukorkák lennének… csak hát nem azok voltak.
Volt, aki csak egy pillanatra koppintott rá, más megpróbált egy darabot elcsenni, hogy megvizsgálja: tényleg olyan kemény-e, mint mondják. A tanító néni persze mindent látott — de néha csak mosolygott. A kályha pattogott, a szenes vödör csillogott, és mi tanultunk — melegben, rendben, gyerekként
A falak képei – a korszak díszletei
A falakon ott lógtak a korszak kötelező képei: a Magyar Népköztársaság címere, Kádár János portréja, Lenin arcképe, piros csillagok, zászlók és ünnepi plakátok. Mi ebből semmit sem értettünk — számunkra ezek egyszerűen csak képek voltak a falon. Pont úgy, mint a növények, az állatok vagy a közlekedési táblák.
A címert például úgy néztük, mint egy színes rajzot: piros csillag, búzakalász, pajzs — tetszett, és kész. Nem volt mögötte ideológia, csak forma és szín. A falak meséltek, de mi még nem értettük a nyelvüket. Mégis, valahogy minden ott volt, ami később emlékké vált.
A Magyar Népköztársaság címere, ahogy a hetvenes évek iskolai falain láthattuk — nekünk, gyerekeknek, csak egy színes rajz volt.
Kép Forrása: Káder címer — wikipedia.org
Ma már mosolyogva gondolok vissza erre a kissé túlkomolykodó, mégis bájos hangulatra. A gyerekszem mindent egyszerűbbé tesz.
A gondnok és a szolgálati lakás – egy halvány, de kedves emlék
A gondnokra már csak homályosan emlékszem. Az alsó iskola végén volt egy kis szolgálati lakás — talán ott lakott? A fiúiskolában viszont biztosan emlékszem Stefi bácsira. Néha úgy tűnt, mintha hozzánk is átjárt volna? Valahogy mindig akkor bukkant fel, amikor kellett.
Ha szenet kellett hozni, ott volt. Ha egy ajtó szorult, ott volt. Ha túl hangosak voltunk, ott volt. És mindig pont akkor, amikor kellett.
A nevekre már nem emlékszem mind, de a hangulatokra igen. A régi iskola ilyen: a részletek lassan elhalványulnak, de az érzések megmaradnak. A gondnokok, takarítók, segítők csendes jelenléte olyan volt, mint a háttérzene: nem mindig figyeltünk rá, de nélküle nem lett volna teljes a világ.
Három bejárat, három hangulat
A bácsalmási „lányiskola” különleges volt abban is, hogy három bejárata volt — és mindegyiknek saját lelke, saját története, saját hangulat.
A zöld nagykapu – a főkapu
A zöld nagykapu volt a legfontosabb. Ezen jött be mindenki: óvodások, iskolások, tanítók, gondnokok. A kapu mögött ott volt az udvar, onnan pedig a nagy, kétszárnyú ajtó, ami az iskola szívébe vezetett.
Ha ezen beléptél, már érezted a padló olajos illatát, a kályha melegét, a kréta porát. Ez volt a „nagy belépő”, a reggelek ünnepélyes kezdete.
A Petőfi utcai bejárat – a „gyors ajtó”
Kisebb volt, szerényebb, de nekünk sokszor ez volt a titkos rövidítés. Pár lépcső, és már bent is voltunk a folyosón. Jobbra az első tanterem — a miénk. Nem vándoroltunk óráról órára, nem volt teremcsere. A tanterem volt a világ közepe, a Petőfi utcai ajtó pedig a kis mellékajtó a mesekönyvben, amit csak az ismer, aki ott nőtt fel.
A tanterem – a világ közepe
Az 1–2. osztályt ugyanabban a teremben jártuk végig. A padok, a tábla, a kályha, a falak képei — mind velünk öregedtek, vagy inkább: mi nőttünk beléjük. Úgy emlékszem, már első osztálytól kezdve ez volt a mi kis világunk. Egyetlen tanító nénink volt, ő volt az osztályfőnök, a mindenes, aki minden tantárgyat tanított: írást, olvasást, számolást, éneket, rajzot, mindent, ami akkor fontos volt.
Aztán egyszer csak eljött a nap, amikor a tanító néni szülési szabadságra ment. Emlékszem, milyen furcsa érzés volt: mintha valami megszokott, biztos dolog hirtelen megmozdult volna alattunk. A mi osztályunk ekkor került fel az emeletre — új folyosó, új lépcsők, új ajtók, új hangulat. És kaptunk egy másik osztályfőnököt is, aki szintén tanító néni volt. Más volt, de kedves. Más volt, de hamar megszoktuk. A gyerekek szíve gyorsan alkalmazkodik.
Így nőtünk bele abba a világba, ahol a tanterem nem csak hely volt, hanem otthon. Ahol a padok kopása, a kályha melege, a tábla csikordulása és a falak képei együtt mesélték a gyerekkorunk.
Az énekórát persze mindig csak túlélni akartam, de a többiek néha olyan lelkesen daloltak, hogy még én is elnevettem magam. Az úttörő-dalok közül a Mint a mókus fenn a fán… volt a nagy „top” — ha valaki elkezdte, az egész osztály rázendített. Én pedig halacska mód átváltottam tátogásra.
(A dalt ma is meg lehet hallgatni itt: https://www.youtube.com/watch?v=KsPM9ced6BU
Az orosz majd csak később jött, amikor már a „fiúiskolába” kerültünk — na, az aztán megér egy külön fejezetet, hogy milyen is volt valójában a „fiúiskola”. Oda is eljutok majd, amikor a történet útja arra kanyarodik. Csak meg kell várnom azt a kis belső sugallatot, ami mindig megmutatja, merre halad tovább a „Legendautam”.
A tanító néni mégis valahogy mindent könnyebbé tett. Volt benne valami kedves derű, amitől a hétfő reggel sem tűnt olyan félelmetesnek. Ha ránk nézett, mintha azt mondta volna: Na gyerekek, kezdjük el, menni fog ez!
3. A Rákóczi úti bejárat – a „különleges ajtó”
Ritkábban használtuk, valahogy ünnepélyesebb volt. Ha itt léptél be, szemben rögtön a lépcső állt, ami az emeletre vezetett. Harmadik osztálytól sokat jártunk fel emeletre, erre, mert az új tantermünk fent volt.
Később megszűnt, és mintha „szent hely” lett volna belőle — így mesélték. Nekem mindig titkos kapu maradt, egy olyan ajtó, amitől kicsit másképp dobogott a szívem.
A folyosó – ahol minden lépésnek hangja volt
A folyosó hosszú volt és visszhangos, mintha minden lépésünk saját kis történetet mesélt volna. Ahogy az udvar felől beestünk az iskolába, jobbra ott lapult a tanári szoba — az a titokzatos hely, ahol mindig csend honolt. Olyan csend, amitől az ember ösztönösen lassabban tette le a lábát, még akkor is, ha két perccel korábban az udvaron bajnok módjára ordibált a többiekkel.
Balra pedig ott volt a tornaterem — gyerekszemmel hatalmas birodalom, valójában meg alig nagyobb egy fél kézilabdapályánál. De nekünk ez volt az aréna, ahol minden meccs világbajnoki döntőnek számított, és ahol a legkisebb győzelem is óriási diadalnak tűnt.
A folyosón mindig történt valami: kabátok csúsztak le a fogasról, cipők kopogtak, radírok gurultak, és persze ott volt a kolomp csilingelése, ami mindent felülírt. A folyosó volt az iskola ütőere — minden mozgás, minden hang, minden izgalom itt futott össze.
A tornaterem – a mi kis arénánk
A tornateremnek saját illata volt: egy kis por, egy kis szivacs, egy kis régi fa, és egy csipetnyi izgalom. Volt benne minden: zsámoly, szivacs, gerenda, labdák, bordásfal — és az a kis szinteltolás, amitől úgy éreztük, mintha egy színpadra lépnénk.
Itt mindenki hirtelen gyorsabb, bátrabb, ügyesebb lett. Aki a padban csendes volt, itt futóbajnoknak érezte magát. Aki olvasásból bizonytalan volt, itt úgy ugrott a szekrényre, mintha világversenyen lenne.
A tornaterem tele volt nevetéssel, „majdnem elestem” pillanatokkal, pattogó labdákkal és csattogó zsámolyokkal. Ez volt a mi kis szabadságunk.
A becenevem születése – „Egér”
Elsőben kaptam a becenevem: „Egér”. Én voltam a legkisebb az osztályban, és valahogy ráragadt. Nem bántásból, nem csúfolódásból — egyszerűen csak illett rám. És én megszerettem. Azóta is büszkén viselem!
A beceneveknek külön világa van. A gyerekkorban ragadnak ránk, és valahogy velünk maradnak — mint egy régi kabát, amit már kinőttünk, de mégsem dobunk ki, mert tele van emlékekkel.
A régi vinyetták igazi iskolakezdési rituálék voltak! Minden szülő becsomagolta a füzetet, tankönyvet – mi meg pár nap alatt úgy tönkre vágtuk, mintha háborúban lett volna. Egy jó iskola könyv viszont bírta: erős, masszív, mint egy szovjet Kalasnyikov‑rendszerű gépkarabély, amit sokan csak egyszerűen „AMD”-nek hívtak. Nem hajlott, nem szakadt, csak koppant egyet, amikor lehuppant a padlóra – igazi retró strapabíróság, ahogy azt akkoriban megszoktuk. A vinyettázásnak is megvolt a szertartása: sorrend szerint nyalni, ragasztani, írni. Aki szépen írta rá a nevét, az máris menőbb volt. Aki meg ferdén ragasztotta, az egész évben azt nézte, hogyan csúszik le a címke. Vidám volt, illatos volt, és minden vinyetta mögött ott lapult a szeptemberi izgalom – új tanév, új füzet, új esély, hogy idén talán nem lesz tele firkával. Talán.
Kép forrás: facebook/Szubjektív nosztalgia
A tornacipő orránál késsel kivágva a gumit – és máris kész volt a szezon slágere. Hordtuk egész nyáron, mezítlábasan, porosan, néha még strandpapucs helyett is. A lábunk úgy beleizzadt, hogy szinte saját illata lett a cipőnek… de mi csak nevettünk, futottunk, fociztunk benne. Suli előtt aztán jött az új cipő – hófehér, feszes, illatos. De valahogy az a nyári, szétvágott, nyűtt darab mégis több volt: szabadság, játék, gyerekkor. Egy cipő, ami túlélte a nyarat – és velünk együtt nőtt egy kicsit.
Kép forrás: facebook/Szubjektív nosztalgia
Ez az „abc olvasókönyv” igazi túlélő volt a hetvenes években! Olyan erős kötésűre csinálták, hogy mi hiába nyúztuk – bírta a strapát. Télen-nyáron hurcoltuk magunkkal: hol az iskola folyosóján csúszott ki a táskából, hol az udvaron lapult a kabát alatt. Minden betűhöz volt egy kis történetünk, és minden laphoz egy gyűrődés, egy firka, egy nevetés. Adtunk neki mindent – ceruzát, radírt, uzsonnamorzsát – de ő csak tűrte, és nem ment tönkre. Ez nem csak könyv volt, hanem társ, aki velünk tanult olvasni, és velünk nőtt fel.
Kép forrás: facebook/Szubjektív nosztalgia
A lépcső, ami felfelé vitt – szó szerint és átvitt értelemben. Harmadik osztálytól már az emeleten tanultunk. A lépcsőn felfelé menni mindig olyan érzés volt, mintha egy új világba lépnénk. A lépcsőfokok kicsit kopottak voltak, de mindegyiknek saját hangja volt. A korlát télen hideg volt, nyáron meleg, és persze néha versenyeztünk, ki ér fel előbb. A lépcső tetején balra volt a mi tantermünk, mellette a „C” osztály terme. Szemben pedig ott állt a gyakorlati foglalkozás külön kis birodalma. Ez a terem teljesen más volt, mint bármelyik tanterem odalent. Nem voltak sorban álló padok, nem volt tábla, nem voltak rendben sorakozó füzetek. Itt szerszámok voltak. És ez már önmagában izgalmasabbnak tűnt, mint bármelyik tankönyv.
A gyakorlati foglalkozás – fűrészpor, ragasztó, régi fa illata
A gyakorlati teremnek saját illata volt: fűrészpor, ragasztó, régi fa és egy kis vasreszelék. Ha ezt az illatot ma megérezném valahol, biztos vagyok benne, hogy azonnal visszarepülnék 1977-be. A tanító néni a lányoknak varrást, hímzést és kötést tanított – mindig mosolyogva, türelmesen, mintha a tű is könnyebben siklott volna a kezében, ha ránéztünk. A tanítóbácsival együtt pedig igazi kis műhelyhangulatot teremtettek az osztályban. Ők ketten mutatták meg, hogyan kell úgy fűrészelni, hogy a deszka ne törjön el, hogyan kell úgy csiszolni, hogy a fa sima legyen, mint a tükör, és hogyan kell úgy reszelni, hogy a vas ne csússzon ki a kezedből. A végén persze újra előkerült a csiszolópapír, mert a tanítóbácsi szerint „a fa akkor jó, ha simább, mint a frissen vasalt ünneplő”. Az egésznek vidám, játékos hangulata volt – mintha nem is tanultunk volna, csak együtt ügyeskedtünk. De igazából mindegy volt, hogy mennyire sikerült szépen. A lényeg az volt, hogy mi csináltuk. A gyakorlati óra végére mindig tele volt a padló fűrészporral. A cipőnk is. A ruhánk is. Néha még a hajunk is. De boldogok voltunk — mert ez a terem a szabadság, az alkotás és a gyerekkori lelkesedés helye volt.
A lányok világa – varrás, hímzés, kötés
A lányok gyakran külön asztalnál dolgoztak. Ők varrtak, hímeztek, kötöttek — olyan türelemmel, amit mi fiúk el sem tudtunk képzelni. Mi fűrészeltünk, ők öltögettek. Mi kalapáltunk, ők mintákat hímeztek. Mi csiszoltunk, ők fonalat bogozgattak. Valahogy mindkét világ működött. A végén mindenki büszkén mutatta, mit készített. A lányok színes mintákat, mi pedig kissé ferde, de annál lelkesebb madáretetőket. És ez így volt rendjé
El ne veszítsd, ez az én emlékem neked!” – mondta a lány, miközben óvatosan átnyújtotta az emlékfüzetét. A borító már kicsit kopott volt, de belül minden lap egy kis világ: rózsák, rigmusok, titkos üzenetek, rajzolt szívek és nevetős versikék. A lányok cserélgették, rajzoltak bele, írtak szép sorokat – és közben úgy vigyáztak rá, mintha kincset őriznének. Aki elvitte, nem csak rajzolt bele, hanem egy darab szívét is otthagyta. Mert az emlékfüzet nem csak papír – hanem barátság, játék, titok és sok-sok nevetés egyben.
Kép forrás: facebook/Szubjektív nosztalgia
Papírszalvéta vagy autóskártya – mindegy volt, csak csere legyen! A lányok szalvétákat gyűjtöttek, minél színesebb, minél különlegesebb, annál nagyobb volt az öröm. Volt ott virágos, mesés, ünnepi – és persze a legféltettebb darabokat csak a legjobb barátnőknek adták tovább. Mi, fiúk, közben autóskártyával csatáztunk: — Ez a Ferrari gyorsabb! — De a Porsche szebb! Ment a licit, a csere, a büszke mutogatás.
Az iskolaudvar igazi börze volt: nevetés, alkudozás, titkos cserék a pad alatt. Minden lap mögött egy kis történet, egy kis barátság – és egy nagy adag gyerekkori boldogság.
Kép forrás: facebook/Szubjektív nosztalgia
Az iskolakert – a szabadság illata.
A gyakorlati foglalkozás nem csak bent zajlott. Ott volt az iskolakert is, a Kálvária sor és a Rákóczi út sarkán. Közös kert volt: a lányiskola és a fiúiskola együtt használta. Volt benne minden, ami egy igazi „gyerekmunkatelepre” kell: vetemények, ágyások, gyümölcsfák, egy kis épület, ahol a szerszámokat tartották, és persze a WC is — de arról tényleg jobb nem beszélni.
A kertnek külön illata volt: föld, fű, napfény és valami megmagyarázhatatlan gyerekkori szabadság. Itt gereblyéztünk, ültettünk, kapáltunk, locsoltunk. Volt, hogy a fél osztály bokáig állt a sárban, de senkit nem zavart. A kertben valahogy mindenki jókedvű volt.
A kert sarkában állt egy kis épület. Nem volt nagy, nem volt szép, de nekünk maga volt a kincseskamra. Itt sorakoztak a szerszámok: gereblyék, kapák, locsolókannák, kis ásók. Amikor valaki belépett, mindig volt benne egy kis izgalom. A szerszámok néha nagyobbak voltak, mint mi. De ez senkit nem érdekelt. A lényeg az volt, hogy dolgozhattunk — és közben szabadnak éreztük magunkat.
A kertben nem volt rossz jegy. Nem volt felelés. Nem volt szigor. Csak mi voltunk, a szerszámok, a föld, és az a különös, megmagyarázhatatlan jókedv, ami mindenkit elkapott, aki belépett oda.
A bélyeggyűjtés mint gyerekkori kaland.
Nyaltuk, ragasztottuk, pecsételtük — és közben nagy terveket szőttünk. A takarékbélyeg nemcsak pénz volt, hanem álom: utazás, táborozás, országjárás! A tanteremben komolyan vettük, de a színes bélyegek mindig hoztak egy kis játékosságot. Volt, aki a lap szélét is díszítette, más a pecsétet gyűjtötte — mi pedig versenyeztünk, kinek telik be előbb. És ha betelt? Jöhetett az új! Mert a jövőt nemcsak építettük — ragasztottuk is.
A takarékosság színes bélyegei Nyaltuk, ragasztottuk, gyűjtöttük — a bélyegek színes világa nemcsak pénzt jelentett, hanem örömöt is. Minden egyes bélyeg egy kis lépés volt a jövő felé — vagy legalább egy újabb pecsét a gyűjtőlapon.
Kép forrása: otpedia.hu
Iskolai Takarékbélyeg gyűjtőlap ORSZÁGJÁRÁS? UTAZÁS? TÁBOROZÁS? TAKARÉKOSSÁG! A tanteremben komolyan vettük: ha betelik a lap, jöhet az új! És vigyázz! Ez érték — ha elveszted, elvesz a pénzed!
Kép forrása: retronom.hu
Ez a gyermeknyomda igazi kincs volt a régi idők játékai között.
Játék és tanulás kéz a kézben. A gyerekek örömmel nyomdázták a betűket, szavakat – közben észrevétlenül tanulták az írást, a türelmet, az alkotás örömét. A doboz illata, a gumibetétek tapintása, a kis kutyás rajz mind-mind visszahozza a vidám, kreatív délutánokat, amikor a tanulás még játék volt, és a játék tanulás.
Kép forrás: facebook/Szubjektív nosztalgia
A kolomp hangja – a nap ritmusa.
A hetvenes években nem csilingelt semmi — nem volt elektromos csengő, gomb, vezeték. A mi iskolánkban egyetlen hang jelezte, hogy történni fog valami: a tanító néni kézi kolompja. Elég volt egy határozott mozdulat, és máris tudtuk: kezdődik az óra, vagy épp vége a szünetnek.
Ilyenkor szépen sorba álltunk a folyosón, mint a kis katonák, és vártuk, hogy beléphessünk a terembe. A kolomp hangja ma is a fülemben cseng — valahogy minden egyszerűbb volt, de sokkal vidámabb. Ez a kis fémhang bőven elég volt ahhoz, hogy az egész iskola tudja: „Gyerekek, most kezdődik valami!”
A kolomp hangja különleges volt. Nem éles, nem idegesítő, hanem olyan barátságos, falusias csilingelés, amitől az embernek jó kedve lett. A tanító néni vagy a gondnok végigsétált a folyosón — néha az udvaron is — és a kolomp hangja úgy terjedt, mint valami varázsjel.
Amikor meghallottuk, nem kellett kétszer mondani, hogy szünet van. A kolomp volt a mi időmérőnk, a nap ritmusa, a gyerekkorunk hangja.
A kolomp hangja volt a mi időmérőnk. Nem csilingelt semmi más, csak a tanító néni mozdulata — és máris tudtuk: kezdődik valami.
Ilyen nagyobb, rézből készült kézi kolomppal jeleztek a hetvenes években — ez volt a mi „csengőnk”
Kép forrás: Galéria Savaria – online piactér
A szünet – amikor mindenki felszabadult .
A szünetekben az iskola teljesen „káosz” más arcát mutatta. A tanterem csendje után hirtelen kitört a zűrzavar — de a jó értelemben.
A fiúk már az ajtóban tolongtak, hogy kirohanhassanak az udvarra. Volt, hogy még a tanító néni sem tudott olyan gyorsan félreállni, mint ahogy mi megindultunk.
A lányok kicsit rendezettebben jöttek ki, de ők is ugyanúgy várták a szünetet. A szünet volt a mi kis szabadságunk, ahol mindenki azt csinálhatta, amihez kedve volt.
A tanteremből kilépve még érezni lehetett a krétaport, a padló olajos illatát, de ahogy az udvarra értünk, mindent elnyomott a friss levegő, a por, a fű, a szabadság illata.
Az udvar – a gyerekkor nagy színpada
A fiúk világa. Mi fiúk általában fogócskáztunk. De nem ám csak úgy, egyszerűen — mi komolyan vettük. Volt „mindenki mindenkit fog”, ami teljes zűrzavarba torkollott. A por úgy szállt mögöttünk, mintha valami westernfilmben futottunk volna. Télen csúszkáltunk, és mindenki legalább egyszer fenékre ült — de senki nem bánta.
Az iskola udvara nem volt túl nagy, sőt inkább kicsinek mondható. Körben épületek fogták közre: jobbra a varroda magasodott, szemben egy jókora épület állt még magasabb kerítéssel, balra pedig az óvoda udvara terült el.
Ebben a kis „dobozudvarban” zajlott minden játékunk, és persze a focilabda is gyakran előkerült.
A hely szűkössége miatt inkább csak „félpályás” meccseket játszottunk — vagy még annyit sem. A labda rendszeresen kirepült a bokrok közé, de olyan is előfordult, hogy egyenesen az óvoda udvarában landolt.
Ezt gyorsan megoldottuk: átszaladtunk az oviba, felkaptuk a labdát, és már rúgtuk is vissza.
A nagyobb baj akkor volt, amikor sikerült átrúgni a labdát az iskolaudvar végén álló ház magas téglakerítésén. Nem direkt csináltuk, csak hát… így sikerült.
Ilyenkor mindig összebújtunk, és egymásra mutogattunk: — Most menjél te át a labdáért. — Én tegnap voltam!
Végül mindig akadt egy „önkéntes”, aki elment a szomszéd udvarába, és nagy nehezen visszahozta a labdát. Aztán kezdődhetett elölről a játék — mintha mi sem történt volna.
A lányok világa A lányok ugróiskoláztak, gumiztak, vagy kis körökben beszélgettek. Volt, hogy olyan hangosan nevettek, hogy még a tanári szobában is hallani lehetett.
Ugróiskola az iskolaudvaron „A krétás pálya volt a gyerekkor térképe. Minden ugrás egy új mező, egy új kaland — ahol a lábunk vezette a képzeletünket.”
Kép forrása: Játékvarázs.hu
A gumizás nemcsak játék volt, hanem mozgásfejlesztő csoda. A lányok szabályrendszere titkos volt, de az ugrások ritmusa mindenkit lenyűgözött.
Kép forrás: facebook/Szubjektív nosztalgia
A gumizásnak külön szabályai voltak, amiket mi fiúk sosem értettünk. A lányok viszont olyan ügyesen ugráltak, hogy néha még mi is megálltunk nézni.
A titkos beszélgetések pedig… hát, azok tényleg titkosak voltak. Mi fiúk csak annyit láttunk, hogy összebújnak, suttognak, aztán egyszerre felnevetnek. Fogalmunk sem volt, min nevetnek — de biztos valami nagyon fontos dolgon.
A kolomp második hangja – a visszatérés pillanata Amikor a kolomp újra megszólalt, az udvar hirtelen megváltozott. A futás abbamaradt, a labda megállt, a gumizás félbeszakadt.
Volt benne valami varázslatos: mintha a kolomp azt mondta volna: „Gyerekek, most vissza kell menni, de ne aggódjatok, jön még szünet!”
És mi mentünk. Néha lassan, néha gyorsan, néha még az utolsó pillanatban is megpróbáltunk elkapni valakit fogócskában.
A tanterembe visszaérve még érezni lehetett az udvar illatát: a port, a hideg levegőt, a szabadságot.
A hétköznapok ritmusa – egyszerű, de boldog A hétköznapok ritmusa egyszerű volt, mégis tele élettel. Mindez az iskola udvarán történt, ott, ahol a kolomp hangja visszaverődött a falakról, és minden nap ugyanúgy kezdődött.
Kolomp szólt, mi mentünk. Óra jött, mi figyeltünk. Szünetben futottunk, nevettünk, játszottunk.
A padló nyikorgott, a kályha melegített, a fűrészpor illata ott maradt a tornacipőnkben. Nem volt telefon, nem volt tablet, nem volt internet — de volt idő egymásra, volt hely a csendre, és volt tér a gyerekkorra.
Minden napban volt valami apró öröm, amit ma már ritkán látni, de akkor természetes volt, mint a reggeli kolomp.
Ezek voltak a mi kis rímusaink, az iskola felé vezető út ritmusai: a kolomp, a lépések, a nevetések, a szünetek, a visszhangzó udvar — mind ugyanannak a gyerekkornak a dallamai.
Kisdobos avatása – a nagy felhajtás. A kisdobos avatásnak megvolt a maga nagy komolysága… meg a maga nagy bohócsága is. A kisdobosok hat, majd később az úttörők tizenkét pontját is akkor még úgy tudtam, hogy „muszáj tudni”! Hát megtanultam.
A kék nyakkendőt megkötni pedig külön művészet volt: csomó, félcsomó, vagy a klasszikus „vadgesztenyés megoldás”, amikor egy kifúrt gesztenyébe húztuk át a két végét. Praktikus, gyors, és nagyon hetvenes évek.
A lányok fehér ingben és fekete szoknyában sorakoztak, a fiúk fehér ingben és fekete nadrágban — vagy térdig érő rövidnadrágban, természetesen pánttal. És ami soha, de soha nem maradhatott el: a fehér térdzokni.
Mai fejjel visszanézve csak csodálkozom, hogy bírtam ki ezeket a ruhákat. A pántos rövidnadrágot utáltam, a szandált is, de a fehér térdzokni volt a csúcs. „Ne húzd fel a derekadig a zoknit!” — mondták. Persze, hogy mondták. Szerintem ti is kaptátok ezt a mondatot.
Alig vártam, hogy hazaérjek, és egy mozdulattal lerángassam az egészet. Talán két másodperc alatt sikerült is.
Az avatás a nagy parkban volt. Május elseje volt talán — zászlók, sorakozó, indulók, és az a különös feszültség, amit csak gyerekként érez az ember. A kisdobos avatás komoly ügynek számított, és mi ott voltunk, mert ott kellett lenni. Ma már mosolygok rajta, de akkor az volt a világ közepe.
A kisdobos avatásnak megvolt a maga kis varázsa. Nem a kellékek miatt — hiszen azok egyszerűek voltak: kék nyakkendő, nadrágszíj, síp, fehér zsinór. Az avatás a nagy parkban zajlott, zászlókkal, sorakozóval, izgalommal. És persze a Rákóczi indulóval, ami nélkül semmi sem kezdődhetett el.
Ha szeretnéd, itt meg lehet hallgatni: Rákóczi induló – YouTube: https://www.youtube.com/watch?v=8_8H6htEDsU
Ma már úgy látom: kedves, kissé túlkomolykodó gyerekszínház volt — de mi akkor teljes szívvel benne voltunk.
Kép forrás: facebook
A szombati tanítás – amikor még a hétvége is más volt.
A hetvenes években még szombaton is volt iskola. Ma már úgy hangzik, mintha valami régi népmese lenne, de akkor teljesen természetes volt – a szombat bizony munkanapnak számított.
Igen, tényleg volt ilyen korszak! A ’70-es évek végén, ’80-as évek elején jött az A–B hetes rendszer: egyik héten szombaton is tanítás (A hét), a következő héten viszont szabadnap (B hét). Így araszoltunk szépen lassan az ötnapos tanítási hét felé.
Emlékszem, volt olyan nap, amikor a hatodik óra után indultunk haza gyalog, és már teljesen ránk sötétedett. Zseblámpával világítottunk magunknak, mintha valami titkos küldetésen lennénk. Nekünk ez nem fárasztó volt, hanem kaland – gyerekek voltunk, és mindenből játékot csináltunk.
Mi mégsem panaszkodtunk. A szombati napok valahogy lazábbak voltak. Volt bennük egy kis „félünnep”, valami könnyedség, amitől az egész hét lezárása más ízt kapott.
A tanító néni is mosolygósabb volt, mi pedig kicsit lassabban írtunk, mintha senki sem sietett volna igazán. Valahogy mindenki jobban bírta.
A szombati kolomp hangja pedig különleges volt. Mintha azt mondta volna: „Na gyerekek, még egy kicsi, aztán jöhet a hétvége!”
Záró mottó – egy világ, ami már nincs, de bennem él.
A régi bácsalmási alsós „lányiskola” ma már csak egy kedves emlék. Nemrég arra jártam, és ahol nekem a „lányiskola” állt, ott most egy modern, csillogó nagykapu magasodik. Szép, szép… de bennem akkor is a régi, zöld kapu marad az igazi. ’74-ben ez volt az én világom. Az én „lányiskolám”, a gyerekkorom egyik legszebb állomása. Minden nyikorgás, minden illat, minden lépés és minden csilingelés úgy él bennem, mintha csak tegnap lett volna. Ez volt az én gyerekkorom. Az én „Legendautam” egyik legszebb megállója – ahol még a kapu is zöldebb volt, mint bárhol máshol.
Egy világ, ami már nincs, de bennem él.
A gyerekkor nem múlik el — csak csendesedik, és ott marad bennünk, mint egy régi kolomp hangja, ami bármikor újra megszólal.
De a történet itt még nem ért véget…
Egy legenda, amit én álmodtam meg – de még messze nincs vége…” „Ez csak a kezdet volt. A legenda él tovább.” Írta: Gründfelder Attila
Ha tetszett az írásom, írj bátran! Szívesen folytatom a beszélgetést veled. Facebookon így találsz meg: Gründfelder Attila (Egér) .Vagy keresd ezt a profilt: https://www.facebook.com/profile.php?id=100005975355818
🛡️ Ez a bejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll.
Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd! 4.0
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése