LEGENDAUTAM – 16. FEJEZET: BÁCSALMÁSI ÓVODAI KÜZDELMEK – AHOL A RÖHÖGÉS ELKEZDŐDÖTT

 

Bácsalmáson, az óvoda udvarán állt egy germes cseresznyefa, egy piros dömper, és ott kezdődött a takaró alatti röhögés, ami sosem akart elcsendesedni. Gyere velem vissza oda, ahol minden elkezdődött. Ahol a cipőkötés művészet volt, a tejbegríz építőanyag, és Móni mindig tudta, hogyan kell megkötni azt a fránya masnit.

LEGENDAUTAM – 16. fejezet: Bácsalmási óvodai küzdelmek – ahol a röhögés elkezdődött.

 A bölcsődei emlékeim olyanok, mint amikor valaki a tévé távirányítóján véletlenül megnyomja a gyorspörgetést: látok valamit, de mire felfognám, már el is tűnt. Egy udvar. Egy fűzfa, ami akkorának tűnt, mintha legalább három másik fát is magába szívott volna. Aztán ott volt a kerek homokozó, aminek a beton pereme gyerekszemmel nézve olyan magas volt, hogy ha valaki azt mondja, a kínai nagy fal kistestvére, simán elhittem volna.

A bölcsőde nekem nem történetek sorozata, inkább hangulatok, illatok, fények. A napfény, ahogy átszűrődött a fűzfa ágai között. A homok, ami valahogy mindig megtalálta az utat a cipőmbe, a zoknimba, sőt, néha még a fülembe is. A gyerekek zsivaja, ami egyszerre volt káosz és valami furcsa, megnyugtató háttérzaj. Mint egy természetes fehér zaj, csak több nyállal és több homokkal.

Aztán egyszer csak – legalábbis így él az emlékezetemben – átcsúsztam az óvodába. Mintha valaki átkapcsolt volna egy másik csatornára. A bölcsődei foszlányok után hirtelen minden részletesebb lett. Több arc, több hang, több röhögés. Sokkal több röhögés.

Gyerekként az ember világa nagyon egyszerű: ott kezdődik, ahol a kapu van, és ott ér véget, ahol az óvónő azt mondja, hogy „ide már nem megyünk”. A kettő között pedig minden egy nagy kalandpark. Akkoriban Bácsalmáson több óvoda is működött, de én ebből annyit érzékeltem, hogy „a mi ovink” és „a másik ovi”. A Petőfi utcai óvodába jártam, amit mi csak központinak hívtunk, mert valahogy minden gyerek úgy gondolta, hogy az ő óvodája a világ közepe. A többi óvoda pedig csak mellékszereplő volt a nagy bácsalmási gyerekvilágegyetemben.

A Petőfi utcában volt még egy másik óvoda is, a József Attila utca sarkán, amit mi egyszerűen csak „Petőfi utca óvodának” neveztünk. Logikus, nem? Gyereklogika: ha valami ott van, ahol a Petőfi utca van, akkor az a Petőfi utca óvoda. Kész. A felnőttek hiába magyaráztak volna bármit, mi már eldöntöttük.

Aztán volt még egy, amit a „szerb–horvát” oviként emlegettünk. Hogy tényleg így hívták-e, vagy csak valaki egyszer félrehallott valamit, és onnantól így ragadt ránk, azt nem tudom. Gyerekként az ember nem kérdez vissza, csak használja a szót, mert jól hangzik. Mások Dózsa utcai óvodának mondták, de nekünk az már túl hivatalos volt. A „szerb–horvát ovi” sokkal kalandosabban hangzott, mintha ott valami titkos külföldi gyerekügynökképzés folyna.

Hogy akkoriban létezett-e már az Újvárosi óvoda, arra már nem mernék megesküdni. Gyerekként az ember nem térképet rajzol, csak megy a többiek után. Ha valaki azt mondta volna, hogy az óvoda mögött egy másik dimenzió van, ahol a homokozó sosem ürül ki, simán elhittem volna. A gyerekvilág határai nem a valóság határai – hanem a fantáziáé.

Ami viszont biztos: az óvodában kezdődött el az a fajta röhögés, ami azóta is velem maradt. Az a fajta, ami akkor jön elő, amikor nem kéne. Amikor csend van. Amikor valaki azt mondja, hogy „most viselkedjünk szépen”. Na, pont akkor. A délutáni alvások alatt például rendszeresen kitört a takaró alatti vihogás. A vasvázas ágyak recsegtek, mi meg próbáltunk úgy tenni, mintha mélyen aludnánk. De a röhögést visszatartani olyan volt, mint vizet tartani szitában: lehet próbálkozni, de a végeredmény előre sikertelen.

Hasonló ágyakon aludtunk mi is az óvodában. A rácsos ágyak recsegtek, mi meg vihogtunk a takaró alatt. A felnőttek csak sejtették, mi zajlik odabent. Forrás: femina.hu / Fotó: Fortepan – Földváry Mihály, 1972. Képszám: 200641 A délutáni alvás ilyen rácsos ágyakon történt.”

„Az óvodai csoportszobáknak különös hangulata volt.” Ebéd után nem matracokon, hanem kényelmesnek egyáltalán nem nevezhető, összecsukható ágyakon pihentek a gyerekek. A piros-fehér csíkos terítők, a rajzokkal teli falak és a plüssfigurák csendes tanúi voltak a délutáni szunyókálásnak.

A reggeli kakaót hatalmas, citromsárga műanyag bögrékben szolgálták fel a féllábszárig érő fűzős „kismamacipőt” és fehér köpenyt viselő óvónénik. Ha mesét olvastak, akkor az Öreg néne őzikéje, Csipkerózsika, Hófehérke, Jancsi és Juliska, Mátyás király vagy a magyar népmesék rafinált szegénylegényei elevenedtek meg a csoportszoba csendjében. Forrás: divany.hu / Fortepan – FŐFOTÓA 

- Bölcsődében még csak sodródtam az eseményekkel, de az óvodában már aktív résztvevő lettem. Ott már voltak barátok, ellenségek (akik valójában csak nem adták oda a piros lapátot), voltak nagy szerelmek (amik három napig tartottak), és voltak óriási drámák (amiket egy kakaóscsiga megoldott). A gyerekélet egyszerű, de erős. Minden nap történik valami, ami akkor a világ legfontosabb dolga.

És valahol ebben a kavalkádban kezdődött el az én „legendautam”. Nem tudtam róla, nem is sejtettem, csak éltem bele a világba, mint minden gyerek. De ha most visszanézek, látom, hogy ott, a homokozó peremén, a germes cseresznyefa alatt, a recsegő vaságyakon, a takaró alatti vihogásokban kezdődött el minden.

A röhögés. A kíváncsiság. A kalandvágy. És az a fajta életigenlés, amit csak a gyerekek tudnak, és amit felnőttként próbálunk visszaszerezni.

A röhögés művészete

Az óvoda számomra nem csak egy intézmény volt, hanem egy komplett világegyetem, ahol minden nap újabb és újabb felfedezéseket tettem. És nem, nem a tudományos értelemben vett felfedezéseket – bár egyszer megpróbáltam kideríteni, hogy a homok miért kerül be a cipőmbe akkor is, ha papucsban vagyok. A mai napig nincs rá magyarázat. Valószínűleg a homoknak saját akarata van, és úgy döntött, hogy engem választ szellemi vezetőjének.

De ami igazán meghatározta az óvodai éveimet, az a röhögés volt. Az a fajta, ami akkor tör elő, amikor a legkevésbé kéne. Amikor az óvónő azt mondja, hogy „most csendben pihenünk”, és te érzed, hogy a röhögőgörcs már a torkodban bujkál, mint egy rosszcsont manó, aki csak arra vár, hogy kitörhessen.

A délutáni alvások voltak a legveszélyesebbek. A vasvázas ágyak recsegtek, mintha minden egyes mozdulatunkkal azt jelezték volna: „Figyelj, most lebuksz.” A takarók alatt pedig olyan titkos élet zajlott, amit a felnőttek sosem értettek volna. Ott születtek a legjobb poénok, a legjobb grimaszok, és ott tanultuk meg azt is, hogy a röhögést visszatartani lehetetlen.

Volt egy srác, nevezzük Pistinek, aki mindig akkor kezdett el vihogni, amikor már majdnem sikerült elaludni. Nem kellett hozzá semmi különös – elég volt egy rosszul sikerült szusszanás, egy nyikkanás a szomszéd ágyból, vagy az, hogy valaki véletlenül túl hangosan fordult meg. Pisti pedig már rázkódott is a takaró alatt, mint egy mosógép centrifugálás közben. És ha ő elkezdte, akkor vége volt. Mint egy dominó: egy gyerek elkezd vihogni, a másik csatlakozik, a harmadik már fuldoklik a nevetéstől, és mire az óvónő odalép, mindenki úgy tesz, mintha mélyen aludna.

Az óvónők persze mindent láttak. Azt hittük, hogy a takaró alatt láthatatlanok vagyunk, de valójában úgy világítottunk, mint egy karácsonyfa. A röhögést nem lehet elrejteni. A vállak rázkódnak, a takaró hullámzik, és néha egy-egy elfojtott „pfff” hang is kiszökik. Az óvónő pedig csak állt ott, karba tett kézzel, és olyan tekintettel nézett ránk, mint aki pontosan tudja, hogy mi folyik, de hagyja, mert gyerekek vagyunk. És mert valószínűleg ő is röhögött volna, ha nem ő a felnőtt.

A röhögésnek volt egy sajátos szabályrendszere is.

1. szabály: Ha valaki elkezdte, a többieknek kötelessége volt csatlakozni.

2. szabály: Ha az óvónő közeledett, mindenki azonnal „alvó üzemmódba” kapcsolt.

 3. szabály: Ha valaki tényleg elaludt, azt tiszteletben kellett tartani. ((Velem ez ritkán fordult elő.)

4. szabály: A röhögést sosem valljuk be. Még akkor sem, ha a takaró alatt még mindig csuklunk tőle.

A délutáni alvások alatt tanultam meg azt is, hogy a gyerekeknek különleges képességeik vannak. Például:

-Képesek egyszerre aludni és nem aludni.

 -Képesek úgy tenni, mintha pihennének, miközben a fejükben komplett szappanopera zajlik arról, hogy ki kapja meg a piros lapátot a homokozóban.

 -Képesek úgy röhögni, hogy közben egy hang sem jön ki a szájukon – csak a testük rázkódik, mint egy rosszul beállított ventilátor.

Az óvoda számomra a szabadság helye volt. Nem a felnőtt értelemben vett szabadság, hanem az a fajta, amikor még nem tudod, hogy mi az a határidő, a számla, a munkahelyi megbeszélések. A legnagyobb problémád az volt, hogy a barátod nem adja oda a piros dömpert, vagy hogy valaki elvette a kedvenc fakockádat. És ezek akkor tényleg világmegváltó kérdések voltak.

A röhögés mellett persze voltak más „fontos” dolgok is. Például a szerepjátékok. Az óvoda egy nagy színpad volt, ahol mindenki kipróbálhatta magát. Volt ott hős lovag, aki a homokozóban küzdött a láthatatlan sárkánnyal. Volt szakács, aki homokból készített „leveseket”, amiket aztán büszkén kínált körbe. Volt királylány, aki minden nap másik koronát viselt – papírból, csillámporból, vagy épp a képzeletéből. És volt az a gyerek, aki homokot evett. (Még mindig nem én voltam.)

A gyerekek kreativitása határtalan. Ha nem volt játék, csináltunk. Ha nem volt szerep, kitaláltunk. Ha nem volt történet, meséltünk. És minden nap végén úgy mentünk haza, mintha egy egész évadnyi kalandot éltünk volna át.

A röhögés pedig összekötött minket. Nem számított, ki honnan jött, ki milyen családból, ki milyen ruhát viselt. A röhögés demokratikus volt. Mindenki részt vehetett benne, és mindenki ugyanúgy élvezte. Ez volt az óvodai élet igazi nyelve.

A gyerekek kreativitása határtalan. Ha nem volt játék, csináltunk. Ha nem volt szerep, kitaláltunk. Ha nem volt történet, meséltünk. És minden nap végén úgy mentünk haza, mintha egy egész évadnyi kalandot éltünk volna át.

A röhögés pedig összekötött minket. A röhögés demokratikus volt. Mindenki részt vehetett benne, és mindenki ugyanúgy élvezte. Ez volt az óvodai élet igazi nyelve.

És talán ezért maradt meg bennem ennyire. Mert a röhögés nem csak hang volt, hanem érzés. Egy olyan érzés, amit felnőttként is keresünk, de ritkán találunk meg. Az a fajta tiszta, őszinte, minden ok nélküli nevetés, ami csak gyerekként jön elő.

A germes cseresznyefa és a gyerekuniverzum közepe

Ha az óvodai udvarra gondolok, mindig ugyanaz a kép ugrik be először: a germersdorfi cseresznyefa (ropogós cseresznye), amit mi csak úgy hívtunk: ‘a germes’. Gyerekként ott ültünk a kerek, homokos, íves betonszegélyen, fehér köpenyben, az óvónő mellett. A germes cseresznyefa alatt mindig történt valami. Ha épp nem a világ legferdébb homokvárát próbáltuk felhúzni, akkor azon versengtünk, ki tud több német szót kimondani anélkül, hogy beletörne a nyelve. A német szavak valahogy mindig viccesebbek voltak, mint a magyarok. Talán mert olyan hangokat kellett hozzájuk kiadni, amiket addig csak akkor hallottunk, amikor valaki félrenyelt a kakaón.

A cseresznye maga pedig… hát az maga volt a csoda. Minden évben pirosabbnak tűnt, mint amit a boltban látni. Lehet, hogy tényleg ilyen volt – vagy csak mi láttuk úgy, mert gyerekszemmel minden szín élénkebb, minden íz erősebb, minden nap hosszabb. A germes cseresznye olyan volt, mint egy természetes édességautomata, csak nem kellett hozzá pénz, és néha még a magot is elfelejtettük kiköpni.

A cseresznyefa alatt zajlottak a nagy beszélgetések is. Már amennyire egy óvodás beszélgetni tud. A témák általában így néztek ki:

-„Ki tud magasabbra mászni a mászókán?”

-„Ki látta tegnap a Frakkot?”

-„A piros dömper az enyém volt előbb!”

-„A homokleves finom, kóstold meg!” (Nem, …nem volt finom.)

És persze ott voltak a német szavak. Valamiért mindenki azt hitte, hogy ha németül mond valamit, attól rögtön okosabb lesz. Így hangzottak a beszélgetéseink is. Most már bizonytalan vagyok, de úgy emlékszem, óvodában tanultunk német köszönéseket és néhány alap szót. Még most is fel tudok idézni párat abból, amit akkor tanultam. 

 Anyu később, iskolában olyan osztályba szeretett volna beíratni, ahol németet lehet tanulni, de nem sikerült — azt a választ kapta: ‘Nem fér be a létszámba. ’A germes cseresznyefa alatt tanultuk meg, hogy a nyelvtanulás nem is olyan bonyolult, ha közben tele van a szád gyümölccsel. Aki próbált már egyszerre németül beszélni és cseresznyét enni, az tudja, hogy ez egy külön sportág. A magok néha úgy repültek, mint a kilőtt rakéták, és ha valaki véletlenül eltalált vele egy másik gyereket, abból rögtön dráma lett. De olyan dráma, amit egy perc múlva már senki sem vett komolyan.

 

A germes cseresznyefa alatt tanultuk meg, hogy a nyelvtanulás nem is olyan bonyolult, ha közben tele van a szád gyümölccsel. Aki próbált már egyszerre németül beszélni és cseresznyét enni, az tudja, hogy ez egy külön sportág. A magok néha úgy repültek, mint a kilőtt rakéták, és ha valaki véletlenül eltalált vele egy másik gyereket, abból rögtön dráma lett. De olyan dráma, amit egy perc múlva már senki sem vett komolyan.

Az udvar maga egy külön világ volt. A homokozó, a mászóka, a kis házikó, a padok – mindegyiknek megvolt a maga szerepe a gyerekvilágegyetemben. A homokozó volt a konyha, a vár, a sivatag, a tengerpart és néha a csatatér is. A mászóka volt a hegycsúcs, ahonnan beláttuk az egész világot – vagy legalábbis az óvoda kerítéséig. A kis házikó volt a titkos bázis, ahol megbeszéltük a fontos dolgokat, például hogy ki kivel nem barát ma, és miért.

A gyerekek logikája külön fejezetet érdemelne. Például:

-Ha valaki azt mondta, hogy „ez az én lapátom”, akkor az úgy volt. –

-Ha valaki azt mondta, hogy „ez a homokvár az enyém”, akkor az is úgy volt.

 

A germes cseresznyefa alatt tanultam meg azt is, hogy a gyerekeknek különleges képességeik vannak. Például:

-Képesek egyetlen marék homokból komplett ebédet készíteni.

-Képesek egy botból kardot, varázspálcát, mikrofont és horgászbotot csinálni – mindezt öt percen belül.

- Képesek úgy összeveszni valamin, hogy öt perc múlva már együtt építik a világ legferdébb homokvárát.

- Képesek olyan barátságokat kötni, amik akkor a világ legfontosabb dolgának tűnnek.

A tulajdonjogot nem papírok, hanem hangerő alapján döntöttük el. Aki hangosabban mondta, azé volt. A felnőttek hiába próbálták megmagyarázni, hogy „osszuk meg egymással”, mi már eldöntöttük.

A germes cseresznyefa alatt születtek az első „örök barátságok”, amik általában addig tartottak, amíg valaki el nem vette a másik piros lapátját. De ez nem számított. A gyerekek nem haragsznak sokáig. A következő nap már mindenki újra barát volt, mintha semmi sem történt volna.

Az udvaron töltött idő volt a nap fénypontja. Ott nem voltak szabályok – vagy ha voltak, mi nem vettük észre. Ott nem volt csendespihenő, nem volt sorakozó, nem volt „most szépen leülünk”. Ott csak mi voltunk, a fantáziánk, és a germes cseresznyefa, ami mindent látott, mindent hallott, és mindent elbírt.

Ha ma visszagondolok, azt hiszem, az udvar volt az első hely, ahol megtapasztaltam, milyen az igazi szabadság. Nem a felnőtt értelemben vett szabadság, hanem az a fajta, amikor még nem tudod, hogy mi az a felelősség, a határidő, a számla. Csak azt tudod, hogy ma is lesz homokvár, ma is lesz röhögés, és ma is lesz germes cseresznye. És ez akkor bőven elég volt.

A nagy épület, a kis ember – avagy hogyan láttam az óvodát gyerekszemmel

Az óvoda épülete gyerekként olyan volt, mint egy kastély. Nem a Disney-féle csillogó, tornyos fajta, hanem az a masszív, régi, ‘itt már sok minden történt’ típus.

A lányiskola nagykapujának zöld színe mindig ott állt előttünk; talán non-stop nyitva volt, de sosem tárva, csak épp résnyire. Egy ember befért rajta, ha kicsit összeszűkült, és mi így mentünk be — gyerekszemmel legalább három méter magasnak tűnt. Ha valaki azt mondta volna, hogy ez a kapu valójában egy titkos átjáró egy másik világba, simán elhittem volna. Sőt, valószínűleg még vártam is, hogy egyszer majd megnyílik, és ott találom magam egy olyan helyen, ahol a homokozó sosem ürül ki, és minden nap kakaóscsiga van. A kapun belépve balra kellett fordulni, és ott volt a híres lépcső. A lépcső, ami gyerekként legalább olyan hosszúnak tűnt, mint egy hegyi túra. Felnőttként persze már látom, hogy nagyjából tíz fok volt, de akkoriban ez volt a „nagy lépcső”. Aki azon felment, az már nagyfiúnak számított. Aki pedig egyedül ment fel, az egyenesen hős volt.

A lépcső tetején ott volt a kis terasz, ami olyan volt, mint egy előszoba a nagyvilág előtt. Innen nyílt a kétszárnyú ajtó, ami mindig egy kicsit hangosabban csapódott a kelleténél. Ha valaki mögötted jött be, biztos lehettél benne, hogy az ajtó úgy csattan, mintha legalább egy vihar tépte volna be. Ez volt az óvoda saját hanghatása – minden épületnek van egy jellegzetes zaja, és nekünk ez volt az.

Bent az előtérben sorakoztak a fogasok. A fogasok, amik tele voltak kabátokkal, sapkákkal, sálakkal, és néha olyan mennyiségű ruhával, hogy azt hittem, valaki biztosan ott lakik. A fogasok alatt ott voltak a kis cipők, szépen sorban, mint egy miniatűr katonai díszszemle. A gyerekek cipői mindig árulkodtak valamiről: ki az, aki szeret pocsolyába ugrálni, ki az, aki mindig tiszta marad, és ki az, aki valahogy minden nap más cipőben érkezik.

Balra volt a kiscsoport. A kiscsoportosok világa külön világegyetem volt. Ők voltak a „kicsik”, akik még csak ismerkedtek az óvodai élet szabályaival. A kiscsoportosok mindig egy kicsit álmosabbak voltak, egy kicsit ragacsosabbak, és egy kicsit hangosabbak is. De valahogy mindig olyan aranyosak voltak, hogy senki sem tudott rájuk haragudni.

Szemben volt a középső csoport. A középső csoport már tudták, hogy mi merre van, ki kivel barát, és melyik játékot kell gyorsan elkapni, mielőtt valaki más ráteszi a kezét. A középső csoport volt az a hely, ahol először éreztem azt, hogy „ide tartozom”. Itt már voltak barátságok, titkok, és persze rengeteg röhögés.

Hogy volt-e külön nagycsoportos terem, arra már nem mernék megesküdni. Gyerekként az ember nem térképet rajzol, csak megy a többiek után. Ha valaki azt mondta, hogy „most ide megyünk”, akkor mentünk. Ha azt mondta, hogy „most ott lesz a mese”, akkor ott volt. A gyerekvilág egyszerű: ahol a többiek vannak, ott a helyed.

A wc jobbra nyílt, és ez külön fejezetet érdemelne. A gyerek-wc-k világa ugyanis teljesen más, mint a felnőtteké. Ott minden kicsi volt: a wc-k, a mosdók, a csapok. Minden úgy volt méretezve, hogy mi is elérjük. És még így is előfordult, hogy valaki túl nagy lendülettel nyitotta ki a csapot, és a víz úgy spriccelt szét, mintha egy mini tűzoltóautó indult volna be.

Az udvar felől volt még egy hátsó ajtó is, de én azt ritkán használtam. A lányiskola felőli bejárat volt az én világom. Az volt az „igazi” bejárat. A többi ajtó csak mellékszereplő volt a nagy óvodai történetben.

Az épületnek volt egy saját illata is. Nem rossz, nem jó – egyszerűen csak óvodaillat. Egy keverék a temperafestékből, a frissen mosott ágyneműből, a gyerekek uzsonnájából és abból a semmivel össze nem téveszthető „gyerekzsivajból”, ami valahogy még az illatokba is beleivódik. Ha ma belépek egy óvodába, rögtön visszarepülök az időben. Az illatoknak ilyen erejük van.

A csoportszobák tele voltak játékokkal. Volt ott minden: építőkocka, babakonyha, kisautók, fakockák, plüssök, és persze a legendás piros dömper, amiért minden nap harc folyt. A piros dömper volt az óvoda Ferrarija. Aki azon ülhetett, az volt aznap a király. A többiek pedig vagy elfogadták, vagy próbáltak alkudozni: „Ha most én jövök, holnap te jöhetsz előbb.” A gyerekek már akkor is értettek a diplomáciához.

A csoportszobák falain ott voltak a rajzaink. A nap mindig mosolygott, a házaknak mindig volt kéménye, és a fák mindig zöldek voltak – még télen is. A gyerekrajzok világa külön világegyetem. Ott minden lehetséges. Ha valaki lila napot rajzolt, senki sem kérdezte meg, hogy „miért lila?”. Egyszerűen csak elfogadtuk. A gyerekek fantáziája határtalan, és ez az óvodában látszik a legjobban.

A csoportszobákban zajlottak a nagy beszélgetések is. Olyan témákról, amik akkor a világ legfontosabb dolgai voltak:

-„Ki lesz ma a vonatvezető a sorakozónál?”

-„Ki kapja meg a piros tányért uzsonnára?”

-„Miért nem lehet a babakocsit a mászóka tetejére tenni?”

-„Miért nem eszünk homokot?” (Erre máig nincs jó válasz.)

Az óvoda épülete számomra nem csak falak és ajtók összessége volt. Hanem egy hely, ahol minden nap történt valami. Egy hely, ahol megtanultam, hogy a világ nagy, de nem félelmetes. Egy hely, ahol először éreztem azt, hogy tartozom valahova.

És talán ezért maradt meg bennem ennyire. Mert az óvoda nem csak egy épület volt. Hanem egy világ. Az én első világom.

A nagy óvodai szökés – öt perc szabadság

Minden gyerek életében van egy pillanat, amikor úgy érzi, hogy ő most bizony felnőtt. Hogy ő most dönt. Hogy ő most megmutatja a világnak, hogy mire képes. A legtöbb gyereknél ez úgy néz ki, hogy egyedül felveszi a cipőjét, vagy megpróbálja kinyitni a hűtőt. Nálam ez úgy nézett ki, hogy… hazamentem az óvodából.

Igen. Egyszerűen fogtam magam, és hazasétáltam. Semmi dráma, semmi bujkálás, semmi „most akkor meglógok”. Nem voltam én rossz gyerek. Csak… úgy gondoltam, hogy most akkor én hazamegyek.

 -A történet úgy kezdődött, mint bármelyik másik nap. Kint játszottunk az udvaron, a germes cseresznyefa alatt, a homokozó körül, a mászókán, mindenhol Aztán szóltak, hogy „gyerekek, megyünk be”. A többiek szépen felsorakoztak, mint a kis katonák, és elindultak a lépcső felé. Én is mentem velük, mert hát miért ne. A lépcső tetején mindenki bement a kétszárnyú ajtón… én pedig nem.

Én szépen, teljes nyugalommal lefordultam a másik lépcsőn, ami az udvar felé vezetett. Nem futottam. Nem bujkáltam. Nem néztem hátra.

Olyan természetességgel sétáltam ki az óvoda kapuján, mintha ez lenne a világ legszabályosabb dolga. Mintha minden nap így csinálnám. Mintha az óvoda csak egy megálló lenne az életem nagy útján.

A gyerekek többsége ilyenkor sírni kezd, vagy legalábbis megijed. Én nem. Én olyan magabiztosan lépkedtem hazafelé, mintha legalábbis egy fontos diplomáciai küldetésre indultam volna. A régi parasztházunk a Juronics utcában (ma Posta utca) nem volt messze az óvodától, így a séta nagyjából öt percig tartott. Öt perc szabadság. Öt perc, amikor azt hittem, hogy én vagyok a világ ura.

Ahogy odaértem a kiskapuhoz, éppen anyu lépett ki rajta. A jelenet olyan volt, mintha egy filmben lennénk. Ő kilép, én meg ott állok előtte, teljes nyugalommal, mintha csak most jöttem volna haza a munkából.

Anyu rám nézett, és csak annyit mondott:

– Hát te?

Ebben a két szóban benne volt minden: a meglepetés, a döbbenet, a „most ezt mégis hogy?”, és az a fajta anyai ösztön, ami egyszerre aggódik és nevetne is. Én pedig ott álltam, és teljesen komolyan azt gondoltam, hogy most majd szépen beenged, és minden rendben lesz.

-Na, hát nem így lett.

Mire anyu kinyitotta a száját, hogy bármit mondjon, már ott is volt az óvoda egyik dolgozója. Olyan tempóban ért oda, mintha olimpiai szám lenne a „keresd meg a gyereket, aki meglógott”. Látszott rajta a megkönnyebbülés: „na, előkerült a gyerek, hála az égnek”. És persze az a fajta felnőtt-tekintet is, ami azt mondja: „ezt majd megbeszéljük”.

A nagy szökésem tehát összesen öt percig tartott. Öt perc szabadság. Öt perc, amikor azt hittem, hogy én döntök. Öt perc, ami nekem akkor egy egész kalandfilm volt. És tudod mit? Mai fejjel visszanézve is azt mondom: megérte. Ha valaki nem hiszi el, hát lapozzon tovább — mert tényleg így történt!

Nem azért, mert valami nagy lázadás lett volna. Nem azért, mert valami rosszat akartam. Hanem azért, mert gyerekként néha egyszerűen csak kipróbáljuk, hogy mi történik, ha… Ha nem megyünk be. Ha másik irányba indulunk. Ha azt tesszük, amit épp jónak érzünk.

A gyerekek nem lázadnak. Ők csak kíváncsiak. És én akkor nagyon kíváncsi voltam.

A felnőttek persze megijedtek. Teljesen jogosan. De én ebből semmit sem érzékeltem. Nekem ez csak egy séta volt. Egy rövid kirándulás. Egy öt perc szabadság.

Aztán persze visszavittek az óvodába. Nem volt nagy büntetés, nem volt nagy szidás. Csak egy kis fejcsóválás, egy kis „Attila, ezt nem így szoktuk”, és egy kis „legközelebb szólj, ha menni akarsz”.

-Mintha egy óvodás gyerek majd azt mondaná: „Elnézést, kedves óvónéni, most szeretnék hazamenni, kérem, engedjen ki.”

A nagy szökés után még sokáig emlegették az óvodában. Nem rosszindulatból, hanem inkább mosolyogva. Mert hát valljuk be: nem minden nap sétál haza egy gyerek csak úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

És talán ez volt az első pillanat, amikor megéreztem, hogy a világ nagy, és tele van lehetőségekkel. Hogy néha csak el kell indulni, és történik valami. Hogy néha a legnagyobb kalandok a legegyszerűbb döntésekből születnek.

Öt perc szabadság. Öt perc gyerekkori bátorság. Öt perc, ami örökre megmaradt.

És ha ma valaki azt mondja nekem, hogy „Attila, pihenj le egy kicsit”, én csak mosolygok. Mert én már kipróbáltam, milyen az, amikor az ember úgy dönt, hogy ő most hazamegy.

Kicsi asztalok, nagy küzdelmek – és Móni, a cipőkötés bajnoka

Ha van valami, ami örökre beleégett az emlékezetembe az óvodából, az a kicsi asztalok és kicsi székek világa. Az a világ, ahol minden bútor úgy nézett ki, mintha valaki összemosta volna a rendes méretű dolgokat egy rosszul beállított mosógépben, és minden összement volna 90 fokon. A székek olyan vékony csővázzal készültek, hogy ha ma meglátnám őket, biztos lennék benne, hogy egy erősebb tüsszentéstől is összecsukhatnának. De akkoriban ezek voltak a trónjaink.

A kicsi asztalok körül zajlott az élet. Ott ettünk, ott rajzoltunk, ott vitatkoztunk, ott békültünk ki, ott született meg a világ legfontosabb döntése: ki kapja a piros tányért. A piros tányér ugyanis nem volt akármilyen tányér. A piros tányér volt A tányér. A VIP-tányér. A tányérok Ferrarija. Aki azt kapta, az aznapra önműködően megkapta a „menő gyerek” állapotot.

Az étkezéseknek külön hangulata volt. A kakaó illata, a vajas kenyér, a lekváros kenyér, a tejbegríz – mind olyan ízek, amik felnőttként már sosem ugyanolyanok. A tejbegríz például valahogy mindig pont olyan állagú volt, hogy egyszerre lehetett enni és építkezni vele. Ha valaki ügyes volt, akár egy kisebb várat is felhúzhatott belőle, mielőtt az óvónő rászólt volna, hogy „Attila, azt nem arra találták ki”.

A székek pedig… hát azok külön történetet érdemelnek. A csővázas székek úgy recsegtek, mintha minden egyes mozdulatunkkal azt jelezték volna: „vigyázz, még egy rossz mozdulat, és véged”. De valahogy sosem törtek el. Lehet, hogy titokban valami különleges anyagból készültek. Vagy csak mi voltunk olyan könnyűek, hogy még a szél is erősebb volt nálunk.

A kicsi asztaloknál tanultam meg azt is, hogy a gyerekek étkezési szokásai teljesen más logika szerint működnek, mint a felnőtteké. Például:

-Ha valaki nem szerette a répát, akkor a répa automatikusan „mérgező” lett

.-Ha valaki azt mondta, hogy a tej meleg, akkor mindenki melegnek érezte.

-Ha valaki azt mondta, hogy a lekvár túl piros, akkor aznap mindenki gyanakodva nézte a lekvárt.

A gyerekek között az étel nem csak étel volt. Az étel egy közösségi élmény. Egy közös kaland. Egy közös küzdelem. És néha egy közös dráma.

 Már nem is emlékszem pontosan, milyen asztalok voltak —  szerintem hasolóan a kis asztalok körül zajlott az élet. Ott ettünk, nevettünk, és ott dőlt el minden fontos.

” Fotó: Fortepan / Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény, 1974 – Képszám: 25848 Forrás: feminia.hu Megjegyzés: Kis asztalok köré szerveződtek, úgy fogyasztották el az ételt.”

„Akkor is a gyerekek igényeinek és kényelmének megfelelő bútorokkal rendezték be az óvodásokat.”

Az oviban aprócska asztaloknál, a kicsikhez igazodó kis székeken ültek a gyerekek. Ezek a bútorok még nem műanyagból, hanem fémből és fából készültek – masszívak voltak, de szerethetően kopottak. A délutáni kakaó, a mesék és az óvónéni hangja körülölelte ezt a világot, ahol minden tárgy a gyerekkor emlékét őrzi. Forrás: divany.hu / Fortepan – Péterffy István

-De a legnagyobb küzdelmek nem az asztalnál zajlottak. Hanem a cipőkötésnél.

A cipőkötés volt az óvodai élet Mount Everestje. Aki meg tudta kötni a cipőjét, az már majdnem felnőtt volt. Aki nem, az pedig… hát az vagy megpróbálta, vagy keresett valakit, aki megcsinálja helyette.

Én az utóbbi kategóriába tartoztam.

A cipőkötés nekem olyan volt, mint egy bonyolult matematikai egyenlet. Tudtam, hogy valahogy működik, de fogalmam sem volt, hogyan. A fűzők össze-vissza tekeredtek, csomók keletkeztek, amiket még a NASA sem tudott volna kibogozni. Ha valaki azt mondta volna, hogy a cipőkötéshez diplomát kell szerezni, simán elhittem volna.

És ekkor jött Móni.

Móni volt az óvodai cipőkötés bajnoka. A lány, aki olyan természetességgel kötötte be a cipőmet, mintha ez lenne a világ legfontosabb feladata. Nem kérdezett semmit. Nem szólt semmit. Csak odajött, leguggolt, és már kötötte is a masnit. Olyan gyorsan és ügyesen, hogy ha lett volna stopperünk, biztos rekordot döntött volna.

Néha még azt is megkérdezte:

– Így jó lesz?

Mintha lett volna bármilyen fogalmam arról, hogy milyen a „jó” cipőkötés. Nekem az volt a jó, ami nem esett le a lábamról. És Móni cipőkötése sosem esett le.

A cipőkötés körül mindig volt valami varázslat. A gyerekek körbeálltak, nézték, hogyan csinálja, és közben olyan áhítattal figyelték, mintha valami titkos művészetet látnának. És valahol tényleg az volt. A cipőkötés művészete. A gyerekkor egyik legnagyobb kihívása.

Móni pedig a művészet mestere volt.

Mindennapi küzdelmek

A cipőkötés mellett persze voltak más mindennapi küzdelmek is. Például a kabát felvétele.

-A kabát mindig úgy viselkedett, mintha saját akarata lenne. Hol a bal ujjam akadt be, hol a jobb. Hol a kapucni fordult ki, hol a cipzár akadt el.

- A kabát felvétele néha hosszabb ideig tartott, mint maga az óvodai nap.

Aztán ott volt a sapka.

-A sapka, ami sosem ott volt, ahol hagytam. A sapka, ami néha eltűnt, néha előkerült, néha pedig valaki más fején kötött ki. A sapka az óvodai élet Bermuda-háromszöge volt. Ami oda bekerült, az vagy sosem jött ki, vagy teljesen más formában.

És persze ott voltak a kesztyűk.

-A kesztyűk, amik valahogy mindig pár nélkül maradtak. Ha valaki egyszer megtalálta mindkét kesztyűjét, aznap ünnep volt. A kesztyűk világa olyan volt, mint egy rosszul szervezett társkereső: mindenki keresett valakit, de senki sem találta meg a párját. 

Nem is tudom, már akkor volt-e ilyen, de nekem is volt olyan kesztyűm, amit összekötöttek, és a kabát akasztóján húztak át. Lehetetlen elhagyni: Mivel a kabát "részévé" válik, a kesztyű akkor is ott marad, ha a gyerek elfelejti elrakni. A mindennapi küzdelmek ellenére az óvodai élet tele volt örömmel. Tele volt felfedezéssel. Tele volt olyan pillanatokkal, amik akkor apróságnak tűntek, de ma már tudom, hogy ezek voltak a legfontosabbak.

Téli kabát, zsinóros kesztyű – a praktikum és a gyerekkor találkozása. Saját rajz – Legendautam bloghoz Az óvodai öltöző emlékeiből.

A kicsi asztalok, a kicsi székek, a cipőkötés, a kabátok, a sapkák, a kesztyűk – mind-mind részei voltak annak a világnak, ahol felnőttem. Annak a világnak, ahol megtanultam, hogy a legnagyobb dolgok néha a legkisebb helyeken történnek.

És hogy néha elég egy Móni, aki beköti a cipődet, és máris jobban érzed magad a világban.

Ahol minden elkezdődött – és ahol valami örökre megmaradt

Ahogy teltek az óvodai évek, egyre inkább úgy éreztem, hogy ez a hely nem csak egy intézmény, hanem egy külön kis világ. Egy világ, ahol minden nap történt valami, ami akkor hatalmasnak tűnt, ma pedig mosolyt csal az arcomra. Egy világ, ahol a legnagyobb akadályok a piros dömper körül forogtak, és ahol a legnagyobb örömöt egy jól sikerült homokvár vagy egy bekötött cipő jelentette.

Az óvoda volt az első hely, ahol megtapasztaltam, milyen az, amikor az ember tartozik valahova. Ahol vannak barátai, akik ugyanúgy nem tudják megkötni a cipőjüket, mint ő. Ahol vannak óvónők, akik egyszerre tudnak szigorúak és végtelenül kedvesek lenni. Ahol vannak szabályok, amiket néha betartunk, néha nem, de valahogy mindig minden rendben lesz a végén.

A röhögés volt az óvodai élet motorja. Az a fajta röhögés, ami akkor tör elő, amikor a legkevésbé kéne. Amikor csend van. Amikor valaki azt mondja, hogy „most pihenünk”. Amikor a takaró alatt próbálsz úgy tenni, mintha aludnál, de közben a melletted fekvő gyerek olyan arcot vág, hogy még egy szobor is elnevetné magát.

A röhögés összekötött minket. Nem számított, ki honnan jött, ki milyen ruhát viselt, ki milyen játékot szeretett. A röhögés volt a közös nyelvünk. A röhögés volt az, ami miatt minden nap úgy éreztük, hogy jó helyen vagyunk.

A germes cseresznyefa alatt tanultam meg, hogy a világ tele van ízekkel, színekkel, hangokkal. Hogy a cseresznye lehet egyszerre édes és savanyú. Hogy a német szavak néha viccesebbek, mint a magyarok. Hogy a homokvár sosem lesz tökéletes, de attól még lehet a világ legjobb homokvára.

A cseresznyefa alatt tanultam meg azt is, hogy a barátságok néha egy pillanat alatt születnek. Hogy elég egy közös játék, egy közös röhögés, egy közös titok, és máris barátok vagyunk. A gyerekek nem bonyolítják túl a dolgokat. Ha valaki kedves, akkor barát. Ha valaki megosztja a lapátját, akkor még jobb barát. Ha valaki megosztja a cseresznyéjét, akkor már-már családtag.

Az óvoda épülete pedig… hát az maga volt a gyerekkori útvesztő. A nagy lépcső, a kétszárnyú ajtó, a fogasok, a csoportszobák, a wc, a hátsó ajtó – mind-mind olyan helyek, amikhez külön emlékek kötődnek. -Ahol egyszer elestem. ---Ahol egyszer túl hangosan nevettem.- Ahol egyszer eldugtam a kedvenc játékomat, és aztán három napig kerestem.

A nagy óvodai szökés pedig az egész történet koronája. Öt perc szabadság. Öt perc, amikor azt hittem, hogy én döntök. Öt perc, ami akkor hatalmas kalandnak tűnt, ma pedig az egyik legkedvesebb emlékem. Mert abban a öt percben benne volt minden: a gyermeki bátorság, a kíváncsiság, a világ felfedezésének vágya.

És persze ott volt Móni. A cipőkötés bajnoka. A lány, aki mindig segített, aki mindig ott volt, aki mindig tudta, hogyan kell megkötni azt a fránya masnit. Móni az óvodai élet egyik csendes hőse volt. Nem kérte, nem várta, egyszerűen csak csinálta. És én pedig hálás voltam érte. Akkor is, és most is. Mert Móni akkor is volt, és most is van!

A kicsi asztalok, a kicsi székek, a csővázas bútorok, a tejbegríz, a kakaó, a piros tányér – mind-mind részei voltak annak a világnak, ahol felnőttem. Annak a világnak, ahol megtanultam, hogy a legnagyobb dolgok néha a legkisebb helyeken történnek. Hogy a boldogság néha egy jól sikerült rajz, egy bekötött cipő, vagy egy cseresznye íze.

Évzáró ünnepség

„Ilyenek voltunk.” Fehér térdzokni (amit utáltam), masnira kötött hajak, és az évzáró ünnepség, ahol mindenki próbált komolyan állni. A felnőttek figyeltek, mi pedig igyekeztünk megfelelni a pillanatnak – sorban állva. Kép forrása: internetes gyűjtés, retró emlékezés céljából

Nem volt kütyü, nem volt kijelző. Csak mi voltunk, és a röhögés, ami elkezdődött.

De a történet itt még nem ért véget…

Egy legenda, amit én álmodtam meg – de még messze nincs vége…” „Ez csak a kezdet volt. A legenda él tovább.” Írta: Gründfelder Attila

Ha tetszett az írásom, írj bátran! Szívesen folytatom a beszélgetést veled. Facebookon így találsz meg: Gründfelder Attila (Egér) .Vagy keresd ezt a profilt: https://www.facebook.com/profile.php?id=100005975355818

🛡️ Ez a bejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll.  

Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd! 4.0  

🔗 https://creativecommons.org/licenses/by-nc-nd/4.0/deed.hu