A
’80-as évek Bácsalmása, egy menekülős sztori, egy garázsakna… és egy motor, ami
szó szerint eltűnt a föld alatt.
Ha azt hiszed, mindent hallottál már a régi motoros csibészségekről, ezt a
fejezetet még nem olvastad.
LEGENDAUTAM – 18.
fejezet: Bácsalmáson a motor, amelyik végül a garázsaknában kötött ki.
A nagy aknás menekülés Bácsalmáson.
Bácsalmáson a nyolcvanas éveknek volt egy
olyan sajátos ritmusa, amit ma már szinte lehetetlen elmagyarázni annak, aki
nem élte át. Nem siettünk, nem rohantunk,
nem volt mobiltelefon, nem volt internet,
mégis mindenki tudta, hol kell lennie este. Mi,
motoros srácok, ennek a világnak voltunk a részei. Az áruház sarka volt a mi
találkozóhelyünk, a mozi előtti tér pedig a második otthonunk. Ott
gyűlt össze mindenki, aki számított. Ott voltak a Simsonok, a Babetták, a
Pannóniák, a kicsit füstölő, kicsit csörömpölő, de annál szerethetőbb gépek.
és mi ott álltunk, beszélgettünk, nevettünk, És
úgy
éreztük, hogy az élet soha nem fog véget érni.
A nap már rég lebukott a panelházak mögött, a levegőben ott
kavargott a frissen locsolt járda jellegzetes nyári illata, és Jenő bácsi
nagypresszójából olyan rezegés szűrődött ki, mintha a régi idők diszkója
csalogatná a környéket. A motorok krómozott részei visszaverték a
lámpafényeket, és mindenki mesélt valamit. Aki nem mesélt, az hallgatott, de az
is jó volt. Csak ott lenni, támaszkodni a motorra, nézni a többieket, hallgatni
a város halk zúgását.
A nyári esték különösen hosszúak voltak. A nap lassan
ment le, a levegőben ott maradt a meleg aszfalt illata, és a város fölött
valami különös, békés vibrálás terjengett. A motorok kipufogója még pattogott
egy kicsit, ahogy hűlt, mi pedig ott álltunk, beszélgettünk, nevettünk, és úgy éreztük, hogy az élet soha nem fog
véget érni. Ha éjfél lett, hát éjfél lett — senki nem nézte az órát. A szél
összefújt minket, ahogy mondani szoktuk. Aki arra járt, az megállt. Aki
megállt, maradt. Aki maradt, már a társaság része lett.
Épp akkor értem oda az áruház sarkához, amikor
leszálltam a motoromról, és abban a pillanatban egy olyan csörömpölés hasított
bele az éjszakába, hogy még a közeli kutya is felvakkantott. Olyan hang volt,
mintha egy komplett motorral együtt valaki lezuhant volna egy vaslépcsőn, majd
még rá is esett volna egy kukára. A hang a lakótelep felől jött, és mi persze
azonnal felkaptuk a fejünket.
– Ez mi volt? –
kérdezte Laci, miközben a cigarettáját pöckölte el. –
Valaki biztos elcsúszott – mondta valaki hátulról.
– Vagy valaki megint okosabbat csinált a kelleténél –
tettem hozzá.
A motoros fül az ilyet azonnal felismeri. A
társaságban már indult is a találgatás: ki lehetett, mi történhetett, vajon
ismerjük-e. A ’80-as években mindenki ismert mindenkit, legalább látásból. Ha
valaki elesett a motorral, az nem maradt titokban sokáig.
Már épp indultunk volna a lakótelep felé, amikor pont
onnan érkezett egy srác. A félhomályban is felismertük: Gábor volt az. A srác,
aki mindig úgy jött, mintha épp valami kalandból menekült volna. És általában
így is volt.
A haja kócos volt, az arca kipirult, a szeme pedig
csillogott a frissen szerzett élménytől. Úgy vigyorgott, mint aki valami őrült
kalandból jött — és hát nem is
tévedtünk nagyot.
Laci odaszólt neki:
– Na, Gábor, mi történt arra? Valaki felborult?
A
menekülés kezdete.
Gábor csak legyintett, és már vigyorgott is, ahogy
csak ő tudott.
– Elesett? Á, dehogy! Én menekültem a rendőr elől!
Na, erre mindenki felkapta a fejét. A ’80-as években motorral meglógni a rendőrök
elől szinte külön sportágnak számított. Nem volt benne rosszindulat, csak
fiatalság, szabadság, és az a bizonyos „majd megoldjuk” gondolatvilág.
Elkezdte mesélni, hogy vitte hazafelé Pityut, aki
mögötte ült a segédmotoron. A templom előtt állt egy rendőr, és Gábor — ahogy ő fogalmazott — „nem akart vele
beszélgetni”. A rendőrök akkoriban, de a szabály az szabály volt, és ha két
személy ült egy segédmotoron, az bizony szabálytalan volt.
– A rendőr rám nézett – mesélte Gábor –, én meg
visszanéztem. Ő elindult felém, én meg elfordultam. Így gyorsan
lefordult a lakótelep felé.
Pityu mögötte már akkor is úgy kapaszkodott, mintha az
élete múlna rajta.
– Menj már, Gabi, mert
jönnek utánunk! – ismételgette
állítólag.
Gábor fejében ekkor villant be a nagy felismerés: ha most elkapják, akkor vége a nyárnak. Két személyes segédmotor, rendőr, szabálytalanság…
-ebből bizony szobafogság lesz.
- csavarogni el lehet felejteni.
-motorozás elfelejtve.
És hát ki
akarná így tölteni a nyarat?
– Más nincs – mondta Gábor –, elmegyünk a gimi felé,
ott majd lerázzuk őket.
A menekülés olyan volt, mint egy amatőr akciófilm:
kanyarok, fények, a motor zúgása, Pityu kétségbeesett kapaszkodása. A
társaság már ekkor dőlt a nevetéstől. A rendőr UAZ pedig ott zörgött mögöttük, mint
egy kitartó, de kissé lomha ragadozó.
A
nagy ötlet.
Gábor folytatta: – Mondom Pityunak, nincs
mese, elmegyünk a gimi felé, ott talán lerázzuk őket.
És tényleg: Gábor nyert egy kis előnyt. Egy mellékutcába befordult, és pont ott volt az ő garázsa. Tudta, hogy induláskor nyitva hagyta. A garázsban pedig ott volt az autószerelő akna — deszkák nélkül. Ez már önmagában is veszélyes volt, de akkor még nem sejtettük, hogy a történet csúcspontja lesz.
A
garázs.
-A garázs, amit induláskor nyitva hagyott.
-A garázs, amiben ott tátongott az autószerelő akna.
Mélységes, sötét, és – ami most különösen fontos volt
– nem volt rajta a deszkaborítás.
– Na, itt lesz a megoldás! – gondolta.
Be is fordult az utcába, és ahogy odaért a garázshoz,
már látta is maga előtt a tátongó aknát. Pityu ekkor már leszállt a motorról,
és a garázs melletti hirdetőoszlop mögé bújt, mint valami rajzfilmfigura. Onnan
kukucskált ki, várva, mikor ér oda a rendőr.
Gábor pedig… nos, Gábor hozta a formáját.
Lesz, ami lesz. Engem nem kapnak el! Megállt az akna előtt, És ekkor jött a nagy pillanat. Gábor egyszerűen
elengedte a motort. A gép pedig szépen, komótosan belecsúszott az autószerelő
aknába. Pont úgy, mintha oda készült volna egész életében.
– Te Gábor, te teljesen megőrültél? – kérdezte.
– Pityu! Ugyan már – legyintett Gábor –, pont jó
helyen van. Úgyis annyi baja volt már, hogy nem éri meg megcsinálni. Majd
elvisszük a MÉH-be.
A
nagy színjáték.
Ahogy az utolsó deszkát is rátették, megállt
előttük a rendőr UAZ. A motoros társaságban ez a pillanat olyan volt, mint
amikor a filmben megjelenik a főgonosz. Mindenki visszatartotta a lélegzetét.
A rendőr kiszállt, körbenézett, majd megkérdezte:
– Nem láttak erre egy motorost?
Gábor rezzenéstelen arccal legyintett.
– Mi? Motorost? Nem, semmit. Épp olajat cseréltünk a
Pityu bátyjának az autóján. Látja, most tesszük vissza a deszkákat.
A rendőr körbenézett, bólintott, majd visszaszállt az
UAZ-ba és elhajtott.
Amikor a motor hangja eltűnt az utca végén, Gábor és
Pityu egyszerre fújtak ki. Gábor vigyorgott:
– Na, ezt is megúsztuk – mondta Gábor. –
Gyere, menjünk vissza az áruház sarkára, a többiek már biztos várnak.
Vissza
az áruház sarkára.
Aztán visszamentek az áruház sarkára, ahol mi még
mindig ott álltunk, és találgattuk, mi lehetett az a csörömpölés. Amikor
odaértek, Pityu még mindig hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Te Gábor… és a motor? Ott hagytad az aknában?
– Ott hát – mondta Gábor. – Oda való. Majd elviszem a
MÉH-be. Legalább nem kell többet szerelni.
És igen. Ez volt. A motor, amely hősiesen
bevetette magát az aknába, hogy megmentse Gábort a szobafogságtól és a nyári
szünet végétől. Amikor Laci meghallotta a
történet végét, csak ennyit mondott: – Szóval ez volt az a csörömpölés, amit
hallottunk!
És ezen akkorát nevettünk, hogy még a mozi
előtt is visszhangzó
A nyolcvanas évek varázsa
A nyolcvanas években valahogy minden ilyen volt. Egy
kis csibészség, egy kis félelem, sok nevetés, és rengeteg olyan történet, amit
ma már legendaként mesélünk tovább. És talán pont ettől volt olyan jó.
Mert minden este úgy indult, hogy „ma biztos nem történik semmi”, aztán mégis
mindig történt valami, amire azóta is emlékszünk. A történet valós
esemény, és mindez Bácsalmáson esett meg.
De a történet itt még nem ért véget…
Egy legenda, amit én álmodtam meg – de még messze nincs vége… „Ez csak a kezdet volt. A legenda él tovább.” Írta: Gründfelder Attila
Ha tetszett az írásom, írj bátran! Szívesen folytatom a beszélgetést veled. Facebookon így találsz meg: Gründfelder Attila (Egér) .Vagy keresd ezt a profilt: https://www.facebook.com/profile.php?id=100005975355818
🛡️ Ez a bejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll.
Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd! 4.0
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése