LEGENDAUTAM
– 9. fejezet-„Ha nincs zöld üveg, akkor nincs sör.”
Valamikor a kilencvenes évek elején jártunk. Egyik
barátom friss házasságban élt, lakásgondok miatt pedig kiköltöztek egy tanyára
– bár tanya, hát… nem is igazán az. Inkább egy jól fekvő kis ház volt, pár
méterre az úttesttől, könnyen megközelíthető.
Minden megvolt benne: villany, víz (hidroforral),
melléképületek, jó vastag vert falak. Volt, hogy csak benéztünk, volt, hogy
segíteni mentünk. Ő is dolgozott, mi is – néha otthon szerelt autót, én meg
mentem, ha kellett a segítség.
Jó is volt. De milyen jó! Fiatalok voltunk, munka
közben egy-két sör lecsúszott – módjával, persze. Hoztunk pár üvegsört, barátom
kedvencét: zöld üveges Gilde. – Ha nincs zöld üveg, akkor nem iszunk sört!
– mondta mindig. És tényleg.
A kimérő már tudta, milyen szokása van, félrerakta
neki a zöld üvegest. Én meg csak néztem: Mi a különbség? Barna vagy zöld – nekem sör, sör, nem? De
neki ez szabály volt. Zöld üvegsör.
Barna üveg = nem sör. És kész. Azóta se tudom, mi a tudományos
magyarázat – de a barátságban nem mindig a logika számít. Néha csak az üveg
színe.Én mondom:” egy jó csapoltsör – de nem akármilyen pohárban, hanem retró
üveges korsóban, vastag falú, kicsit kopott, de még mindig tartja a
hideget… na az az igazi”. Barátom nevetve mondta: – A dolgok úgyis
megoldódnak, ezé’ ne agyalj.
„Most mi jövünk!”
Egyik nap épp a műhelyben dolgoztunk. Barátom
csörlővel húzta ki a Lada motorblokkját, majd az asztalra tette: – Blokk kint van. Most mi jövünk!
Rám nézett, és már jött is az ötlet: – Menjünk ki a tanyára, hátha otthon vannak.
Ha nincs senki, akkor lemegyünk Kunbajára, iszunk egy sört.
Tudtam, ha így kezdjük, abból nem lesz csak egy sör. Egy sört nem lehet inni – főleg Kunbaján.
Mert mi jön az első után? – Na még egy
lecsúszik? És tudjátok, ha azt mondjuk „még egy sör”… abból több lesz. Na ná – mondtam. És már indultunk is.
Odaértünk a tanyához, a kiskapu zárva volt – de
tudtuk, hogy a ház mögött is be lehet menni. Úgy is tettünk. Kiderült: tényleg
nincs itthon senki.
A ház mellett két kis gida bóklászott. Egy gang,
téglával felfalazva, lapostetős rész – barátom kitalálta: – Rakjuk fel a lapostetőre a kis gidát!
Úgy is lett. A gida nem ijedt meg. De hogy lehet fokozni a hülyeséget?
Egy kartonpapírra ráírta: „HEGYIKECSKE” Majd
feltette a tetőre a gida mellé. Mi meg eljöttünk. Talán lementünk Kunbajára,
vagy vissza a műhelybe dolgozni. Ez tényleg így történt! Aki nem hiszi el az, így van rendjén.
Beletörtem a Trabant kormányába.
Aztán eljött a május. Hivatalos voltam egy barátom
esküvőjére. Hazafelé mentem a kék Trabantommal. Egy kanyarban nem tudtam
bevenni az ívet – nekimentem egy nyárfának.
A kórházban épp akkor fúrták át a lábam. Fém pálcára
súlyokat akasztottak, mert combcsonttörés volt – a csontvégek elcsúsztak,
vissza kellett húzni, hogy műteni lehessen. A lábfejemben is több törés volt,
és az elülső fogam is kitört – de az is ott volt, a kocsiban.
Jöttek a barátok. Feküdtem az ágyban, amikor
megérkeztek. Láttam, hogy nevetnek. Mit hoztak? Fogkrémet, fogkefét… és
a fogaimat – egy gyufásdobozban,
amit össze tudtak szedni a Trabantból. A szemfogam egészben tört ki – úgy
hozták be, mint valami trófeát. De ez még nem minden. Behoztak egy kis tévét is
– egy igazi szovjet Junoszt modellt. Két gomb, zöldes képernyő, és az a
jellegzetes zúgás, amit csak a retró tévék tudtak.
A kórházi szobában, törött lábbal,
fogak nélkül, de a Junoszttal – a betegtársaimmal együtt néztük az 1990-es foci világbajnokságot.
Nem barátokkal, hanem idegenekkel, akik pár nap alatt bajtársakká váltak. A sör
most kimaradt, de a hangulat nem.
„A barátaid tomboltak a diszkóban!”
Hihetetlen, de ezt a balesetet így megúsztam.
Ez volt az első autóbalesetem – most én vezettem. Törés, pár fog – mondhatni: beletörtem a Trabant
kormányába.
A másodiknál már utas voltam. Ott nem én
döntöttem – csak sodródtam. És akkor jött a dilemma: Melyik a jobb? Életben maradni – vagy nem?
Mit mondott erre a barátom? – A
dolgok úgyis megoldódnak, ezé’ ne agyalj.
De most nem rá gondoltam. Csak ennyit mondtam
magamnak: – Ettől rosszabb ne legyen.
Ezt hallottam később is, és szerintem így is volt – ismerem a barátaimat. A barátaim ezt a
számot többször kérték a DJ-től, sörösüveg a kézben, tomboltak, nevettek – így
már egész Kunbaja tudta: én vezettem a Trabantot, és felborultam.
Amíg bent voltam a kórházban, addig Kunbaján
már ment a legenda. A diszkóban épp pörgött egy dal: 🎶 Exotic –
Trabant Hallgasd meg itt: 👉 „ https://www.youtube.com/watch?v=4vttqNal4Ms
Amikor kijöttem a kórházból, naná, hogy lementünk
Kunbajára. Kiültünk a presszó elé, és már mondták is: – A barátaid tomboltak
a diszkóban!
Kunbaja – ahol barátságos volt minden
Gyerekként párszor lementünk szüleimmel – anyu
unokatestvére ott lakott. Utána ez még a nyolcvanas évek elején volt, talán
15-17 éves lehettem.
Egyik barátom egyszer csak mondta: – Gyere,
lemegyünk Kunbajára!
A falu szélén volt egy határőrlaktanya, vele szemben
egy gödrös, poros terület – olyan, amin motorozni lehetett. Ott voltak a Kunbajai
motorosok. Beszélgettünk, néztük őket, párszor ki is próbáltuk a pályát.
Lassan indultunk haza, amikor az egyik srác szólt: –
Nem vissza haza? Gyere, ülj fel! Mondtam: – Persze!
Segédmotoron ketten – hát az tilos volt. De milyen
voltunk? Ha tilos, akkor is csináltuk.
Befordultunk egy széles utcába, épp odaértünk, ahol a
srác lakott. A sarkon befordult egy rendőrségi UAZ. Csak annyit
mondtunk: – Most megfogott.
Fejetlenül engem – ez volt az első. Ezt az esetet
párszor felhoztuk, amikor újra találkoztunk. Nevettünk rajta, mint egy régi
túlélőfilmen.
„Isler négy tányéron
– a retró provokáció”
Egyik barátom egyszer kitalálta: – Lemegyünk
a presszóba. A KMB felesége vezeti.
Bementünk. Barátom odaszólt: – Kérnék
egy isler süteményt. Majd hozzátette: – Négy kistányéron.
A főnökasszony csak nézett. – Minek
kell négy tányér egy islerhez?
Mi meg tudtuk: direkt volt. Nem rosszindulatból – csak az a fajta, baráti
provokáció, amitől egy presszó élni kezd. Mert nálunk a humor
nem mennyiség – hanem hangulat.
Azóta sokszor lementünk Kunbajára. Hol
diszkóba, hol bálba – így megismert minket a falu. Nem tudom,
mi fogott meg benne – talán az, hogy a fiatalok, az egész közösség barátságos
volt. „Szeretem Kunbaja!”
De a történet itt még nem ért véget…
Egy legenda, amit én álmodtam meg – de még messze nincs vége…” „Ez csak a kezdet volt. A legenda él tovább.” Írta: Gründfelder Attila
Ha tetszett az írásom, írj bátran! Szívesen folytatom a beszélgetést veled. Facebookon így találsz meg: Gründfelder Attila (Egér) .Vagy keresd ezt a profilt: https://www.facebook.com/profile.php?id=100005975355818
🛡️ Ez a bejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll.
Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd! 4.0
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése