KÉT NYELV, EGY KOCSMA – 5. RÉSZ SEFT, SZESZ ÉS SZTIPÁN BÁCSI – A BALKÁN BIZNISZ BEINDUL
Van az a pillanat, amikor az ember rájön: az ukrán
gázolaj-biznisz bedőlt, Jóska kapcsolatai elpárologtak, és a Cabernet Diesel
1994 Kft. trezora épp olyan üres, mint a hűtő fizetés előtt. De ahol bezárul
egy csap, ott kinyílik egy pálinkás hordó!
Milán, a seftelés koronázatlan királya, odasúgta
Egérnek: – Emlékszel, tegnap buliztunk a „Két nyelv, egy kocsmában”? Ott hallottam,
hogy Szabadkán a piacon úgy viszik a szatmári pálinkát, mint a friss kolbászt
disznóvágás után! – Ráadásul német márkában fizetnek – folytatta –, és egész jó
az árfolyam: egy márkáért hét forintot kapunk. Majdnem túlfizetnek, de még azt
is le lehet alkudni. Ha többet kérünk, simán megadják! Egér csak annyit
mondott: – Jól van, Milán, ha lúd, legyen kövér!
És ezzel beindult a gépezet. Egy poros út, egy lompos
123-as Merci,
ami úgy
zörgött, mint egy rozsdás zenekar, és egy 650-es Zastava,
ami a műszakit
csak messziről integetve ismeri. Úgy füstölt, mint az 625-ös közmozdony, de a
kipufogóból nem fekete, hanem kék füst gomolygott – igazi Zastava-stílusban.
A korsók
világa és a retró túlélés
Egér beült a Mercibe – lompos volt, mint egy vén
kandúr, de legalább volt rajta műszaki. Egy telefon, és már kész is: – Zolikám,
kéne két friss műszaki, meg egy „szűz” útlevél. Estére találkozunk, viszem az
adatokat.
A focimeccs szünetében átmegyünk a taknyos kocsmába,
iszunk egy jó, hideg csapolt sört. Két kanyar között megbeszélünk egy üzletet –
hideg csapolt sör... de milyen jó is volt az igazi, vastag, masszív üvegből
készült korsóban, amilyen a Káder-korszak éveiben volt. Olyan erős volt az
üveg, hogy ha véletlenül leverted a pultról, akkor sem tört össze – igazi retró
bátorság, ami megvédett a balesetektől is.
Egyszer persze megtörtént, de szerencsére volt több
korsó is. Ebéd után úgy gondoltam, visszajövök egy jó csapolt sörre.
Elkezdődött a strigulázás – ahány korsó, annyi vonal. Annyi lett, hogy már nem
fért el a papíron. Hogy jutottam haza? Hát, hazaérkeztem. Még csak el sem
estem. Ez pedig azt jelenti: még belefért volna pár korsó sör.
És már füstölt is el, mintha a pokolba hajtana.
Terepfelderítés
és a legenda nyomában
Milán sem tétlenkedett. Indult ő is, az ütött-kopott 650-es Zastava. Naná, hogy nincs rajta műszaki. – Minek az? Nem azzal megy az autó!
– mondta, és nevetett.
A terv egyszerű volt: körbeszaglászni a környéket. –
Te Szabadkán, én Bajmokon – osztották fel a terepet.
Egér beült a kocsmába, rendelt egy jelen pivót sört,
mellé egy 3 centes jugó Napoleon konyakot – persze, módjával. Hátha az okosok
ott tudnak valami infót adni. – Holnap találkozunk, és kiderül, megyünk tovább,
vagy maradunk, amíg el nem fogy a tartalék – mondta.
Másnap viszont semmi újat nem hoztak a hírek. – Na,
Milán, mi lesz? Továbbállunk? – kérdezte Egér. Milán már tárcsázott is. A vonal
végén egy név csendült fel: Sztipán bácsi. A legenda. – Ismerem – mondta Egér.
– Tíz éve láttam utoljára, a Cabernet Diesel környékén, valami tanyán lakott.
Nem kellett több: a Merci ketyegni kezdett, és a két
kalandor elindult, hogy felkutassa Sztipán bácsit. Útközben összefutottak
Lajoskával – Tündér volt a beceneve –, aki biciklivel szokott kenyeret vinni
Sztipán bácsinak. – Jaj, Egér, hát persze, tudom, hol lakik! A régi Vöröserdő
vasútállomáson – mondta. – Egér, tudod, hol van az? – kérdezte Milán. – Milán,
ez kérdés volt? Errefelé még a vakondjáratot is ismerem. Mondhatni, itt nőttem
fel!
A Vöröserdői vasútállomás udvarán béke honolt. Sztipán
bácsi ott üldögélt a rozoga hokedlin, amit még a bakter hagyott itt a hatvanas
években, a bakterház mellett
Képernyőmentés a Google Térképről – illusztrációs célra
Régen ez volt a Vöröserdő vasútállomás.
A kép 2022-ben készült.
Azóta sem vitte el senki – talán tiszteletből, talán
mert már hozzánőtt a helyhez, mint a dohányfűzés Borisnéni kertjében.
Pálinkás
hadművelet és a Balkán NASA
Milán előadta a haditervet, Egér meg bólogatott, mint a hetvenes években a Zsiguli műszerfalára ragasztott bólogatós kutya.
– Sztipán
bácsi, kéne egy kis pálinka. De nem akármilyen! Olyan, amitől még a németek is
magyarul káromkodnak!
Sztipán bácsi csak hümmögött, aztán előhúzott egy
kulcsot a 45-ös méretű gumicsizmája szárából. Pedig a lába csak 42-es. Azért
kell neki akkora, hogy a kapca is beleférjen rendesen – meg a kulcs, meg néha
egy fél literes üveg is, ha úgy hozza az élet. – A fészer mögött még megvan a
cucc – mondta sejtelmesen. – De pálinkafőzéshez nemcsak tisztaszesz kell, hanem
diszkréció is. Meg egy kis szerencse, hogy ne jöjjön a NAV.
A fészer ajtaja nyikorgott, mint egy régi
horrorfilmben, de bent ott sorakoztak a relikviák: rézcsövek, hordók, egy fél
literes mérőpohár, amit valószínűleg még Tito idejében használtak. – Ez itt a
Balkán NASA-ja – mondta Milán, miközben a gőzölgő pálinkafőző mellett állt,
mintha épp egy rakétát indítana. Egér csak hümmögött, aztán hozzátette: – Errefelé
így illik. Semmi hivatalos, csak zavaros vízben evezünk.
Elkezdődött a tervezés. – Te hozod a szatmári szilvát,
én hozom a cukrot – mondta Egér. – Cukor? Az minek? – kérdezte Sztipán bácsi. –
Én még a hatvanas években tanultam, amikor volt bögre csárda, ahol a házi
főzésű italokat kínálták. A víz, tisztaszesz és aroma kombinációja pedig
tipikus volt – így készült a „gyorspálinka”.
Péti
leányka, műtárgya bor és a Balkán biznisz újraindul
Volt régen, a zugkimérőben, egy különös pillanat.
Megérkeztünk, kérdeztük: – Van bor? Mire ő, komoly arccal: – Most nincs. De
délután lesz.
És tényleg lett. Előkerült a víz, a tisztaszesz, egy kis aroma, és már pancsolták is. Pár óra alatt elkészült a „bor”, amit csak úgy hívtak: péti leányka. Nem volt szőlő, nem volt hordó, de volt hangulat. A pohárban ott volt a falusi kreativitás, a retró túlélésművészet. Nem ízlett, de nem is az volt a lényeg. A zugkimérőben nem bort ittak – hanem műtárgya bort. Nem azért, mert kiállították volna, hanem mert amit abból az italból ki lehetett hozni, az már-már művészet volt.
– Aztán majd Lajoska hozza a kenyeret, hogy legyen
mivel felszívni – tette hozzá Milán.
Sztipán bácsi közben már a régi noteszét lapozgatta,
amiben olyan receptek voltak, hogy még a NAV is sírva könyörögne egy kortyért.
– Ha minden jól megy, jövő héten már Szabadkán áruljuk – mondta Egér. – És ha
nagyon jól megy, akkor Berlinben! – kontrázott Milán.
A nap lement, a fészer bezárult, de a terv már él. A Balkán biznisz újraindult. Pálinkával, sefttel, és persze Sztipán bácsival, aki még mindig tudja, hogyan kell a szilvából csodát főzni.
De a
történet itt még nem ért véget…
Egy legenda, amit én álmodtam meg –
de még messze nincs vége…” „Ez csak a kezdet volt. A
legenda él tovább.” Írta: Gründfelder Attila
Ha tetszett az írásom, írj bátran! Szívesen folytatom a beszélgetést veled. Facebookon így találsz meg: Gründfelder Attila .
Vagy keresd ezt a
profilt: https://www.facebook.com/profile.php?id=100005975355818
Megjegyzések
Megjegyzés küldése