Egy nap Budapesten – habos kávétól a mozgólépcsőig 1. rész – Első egyedüli utam a Szent János Kórházhoz

    

 

Egy nap Budapesten – habos kávétól a mozgólépcsőig

1. rész – Első egyedüli utam a Szent János Kórházhoz

Az egész úgy kezdődött, hogy MR-vizsgálatra szerettem volna beutalót kérni. Megszületett bennem a gondolat: felutazom Budapestre. Magam sem értem pontosan, hogyan gyűjtöttem bátorságot hozzá — korábban egyedül még sosem utaztam fel így.

Bajáról indult a vonatom, célállomás: a Keleti pályaudvar. Otthon alaposan átnéztem az útvonalat, mert harminc év telt el azóta, hogy utoljára erre jártam. Akkor még anyuval, 1997 környékén — a Moszkva térre (ami ma már Széll Kálmán tér) mentünk az idegsebészetre.

Ezúttal is oda tartottam. A Keletinél megtaláltam a 2-es (piros) metró lejáratát… és akkor jött az első akadály: a mozgólépcső. Csak álltam a tetején, néztem le a mélybe, és a félelem megbénított. Komolyan fontolgattam, hogy inkább hazamegyek.

Ekkor odalépett hozzám egy férfi: — Valami baj van?

Nehéz volt kimondani, de végül elmagyaráztam, hogy nem merek lemenni a mozgólépcsőn. Erre csak ennyit mondott: — Majd elkísérem, én is arra megyek.

Bátorított, és végül ráléptem a mozgólépcsőre. A metróban már kicsit megkönnyebbülve utaztam a Moszkva térig, ahol a férfi újra segített — felkísért a mozgólépcsőn. Megköszöntem, ő pedig azt tanácsolta: visszaúton kérjek majd segítséget a rendésztől.

Innen a villamos következett. A régi emlékeimre hagyatkozva felszálltam a 61-esre, de végül korábban szálltam le, mint kellett volna — a Körszállónál. Nem estem kétségbe: sétáltam tovább a Városmajor mentén, és őszintén élveztem a gyönyörű őszi napsütést.

Megérkeztem a Szent János Kórházhoz. Beléptem a kapun, és meglepve éreztem azt, amit rég nem: valami különös otthonosságot. Harminc éve jártam itt utoljára, mégis ismerős volt minden.

Bementem a „kantinba”, kértem egy habos kávét, leültem, és ahogy kortyoltam, sorra jöttek elő az emlékek — a régi lakókocsi-büfé, az eladó, a süteményes pult… Ma már nincs ott, de az aszfalton még látszik a nyoma.

Amiért jöttem, azt elintéztem. A neheze még csak ezután jött.

Egy legenda, amit én álmodtam meg – de még messze nincs vége…” „Ez csak a kezdet volt. A legenda él tovább.” Írta: Gründfelder Attila

🛡️ Ez a bejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll. Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd! 4.0 🔗 https://creativecommons.org/licenses/by-nc-nd/4.0/deed.hu