A szántóföld hazavisz amikor a Trabant bál és mi

 

A szántóföld hazavisz – amikor a Trabant, a bál és mi is majdnem ott ragadtunk

Nem voltunk hősök, csak három haver, egy este és egy kék Trabant. A bál után indultunk hazafelé, de nem mertünk az országútra kanyarodni. Nem mintha lett volna mit rejtegetni – de a kisfröccs még épp cirkulált bennünk, és a rendőr gondolata olyan volt, mint egy gyorshajtás: hirtelen és kellemetlen.

Szóval okosak voltunk. Legalábbis annak tűnt. Levettük a surranót a biztonságos útról, és rákanyarodtunk a szántóföldre.

A Trabi beleült a sárba, mint egy vendég, aki már nem akar hazamenni. Egyikünk a kormány mögött maradt, mi ketten toltuk. Olyanok voltunk, mint egy szürrealista kép: sáros cipő, sáros tenyér, a szemünk világított — a homlokunkon a por és az éjszaka nyomaival. És közben szakadt rólunk a nevetés.

A végén nem hagytuk ott. Mert mi olyanok voltunk, hogy nem hagyunk hátra Trabantot. Se egymást. Kitoltuk. Fogcsikorgatva, cipő nélkül, térdig sárban. És amikor végre gurult, nem is az autó zúgása volt a legszebb, hanem az, hogy mi zúgtunk vele tovább, egy újabb közös emlékkel gazdagabban.

Egy legenda, amit én álmodtam meg – de még messze nincs vége…” „Ez csak a kezdet volt. A legenda él tovább.” Írta: Gründfelder Attila

🛡️ Ez a bejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll. Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd! 4.0 🔗 https://creativecommons.org/licenses/by-nc-nd/4.0/deed.hu