Dobbantás a laktanyából – avagy hogyan lett a kerítésmászásból.

                    

Dobbantás a laktanyából – avagy hogyan lett a kerítésmászásból emlék.

Volt egy bajtársam, akivel néha „dobbantottunk” – magyarán engedély nélkül elhagytuk a laktanyát. Néha együtt léptünk le, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Az első dobbantás különösen izgalmasra sikerült. A 3-as őrtorony környékén másztunk át a kerítésen. Szinte hihetetlen, milyen ügyesen csináltuk, mintha minden nap ezt gyakorolnánk – persze a szívünk hevesen vert, mert tudtuk, ez nem éppen szabályos eljárás. A túloldalon egy legelőre estünk be, röhögtünk egy nagyot, aztán irány a főút, stoppolni – ami persze szintén tiltott volt számunkra. De a szabály az szabály, és mi akkor épp nem kértünk belőle.

Hamar megállt az első autó, és elvitt minket egy faluba. Ott kiszálltunk, gyalogoltunk egy darabot, mikor elhaladt mellettünk egy lovaskocsi. A kocsis odaszólt: – Gyertek csak, én is arrafelé megyek! Néztünk egymásra: most vagy mesélhetünk majd egy lovaskocsis sztorit, vagy marad a klasszikus stopp. A nosztalgia győzött – felugrottunk hátulra.

Pár elágazás, egy újabb stopp, és megint szerencsénk volt: egy autó pont a kívánt irányba vitt. A következő faluban kiszálltunk egy presszó közelében, bementünk, ittunk egy sört – de csak gyorsan, mert tudtuk, hogy simán lebukhatunk. A katonai könyvbe beírt "vasárnapi kimaradás" volt a mi fedősztorink – igazából nem is volt hivatalos eltávozásunk, csak reméltük, hogy visszafelé nem kérdez senki semmit.

Egy kereszteződésnél elváltak útjaink: én jobbra, ő egyenesen. Hazaértem gond nélkül – persze otthon senki sem tudta, hogy előző nap éppen szabálysértésből hoztunk emléket.

Vasárnap reggel viszont beütött az adrenalin. Kimentem az udvarra, és megláttam egy teherautót az utcán. Az első gondolatom: „Itt a DAC, visznek vissza, lebuktunk!” Csak amikor közelebb jött, vettem észre, hogy ez nem katonai jármű – sóhaj, megkönnyebbülés.

Visszafelé a laktanyába a katonakönyvbe beírt „kimaradás” volt az én belépőm. A kapunál izgultam: most lebukunk? De semmi gond nem volt, simán bejutottam. Megkerestem a bajtársam – ő már visszaért, és jól kinevettük egymást, miközben megosztottuk, kinek milyen kalandja volt hazafelé.

És hát a hétvégéről hazatérő katonának illett valamit hozni: sült vagy rántott hús, sütemény, és persze egy kis „gránát” – azaz laposüvegben pálinka. Ezeket körbeadtuk, mindenki kóstolt egyet. A körletben az ágyra kipakolt finomságok úgy néztek ki, mint egy ünnepi asztal. Volt ott minden, mint a búcsúban.Ez a történet meg se történet 

Egy legenda, amit én álmodtam meg – de még messze nincs vége…” „Ez csak a kezdet volt. A legenda él tovább.” Írta: Gründfelder Attila

🛡️ Ez a bejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll. Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd! 4.0 🔗 https://creativecommons.org/licenses/by-nc-nd/4.0/deed.hu