Vasárnapi barangolás Bácsalmáson.2025.06.29. – emlékek nyomában

Vasárnapi barangolás Bácsalmáson.2025.06.29. – emlékek nyomában

Vasárnap újra Bácsalmás felé vettem az irányt – a szülővárosomba, ahová mindig különleges érzésekkel térek vissza. Most sajnos csak egy délelőttre jutott időm, elsősorban azért, hogy kilátogassak a temetőbe szüleimhez. Rövid, de tartalmas látogatás volt. A temetőfelé, útközben megálltam ott, ahol annak idején a "göcsiben" fociztunk. Egy kis tér volt az, két faágból eszkábált kapuval – és persze rengeteg lelkes meccsel. Hát igen… körülbelül 40 év felett elszállt azóta.  

https://www.youtube.com/watch?v=hk7LTAN4bik

 

Ahogy már-már hagyománnyá vált, egy haboskávéra és egy frissítő üdítőre is megálltam – hiszen egy kis kényeztetés mindig jár. 😉. 

Ha egyszer Bácsalmáson jártok, ne hagyjátok ki a Dob utca sarkán megbújó „Pedro Cafe & Bár”-t! Nekem örökre „sörözőként” maradt meg az emlékeimben – egy igazi kedvenc, ahol mindig otthon éreztem magam. Barátságos kiszolgálás, finom italok, otthonos hangulat… ha erre jártok, ki ne hagyjátok!

Innen a főutcán folytattam utamat, majd rákanyarodtam a Szent János utcára – amit régen Lenin utcának hívtak. Itt, a mai Kígyó Gyógyszertár helyén működött egykor az Éva presszó, amit mi csak "kis presszónak" neveztünk. És ha kispresszó, akkor természetesen Etanéni is ott van az emlékeimben – mindig mosolygósan, határozottan szolgálta ki a vendégeket. 

Továbbhaladva elértem a kulturális központ melletti teret, ahol ma már a Nóra Cukrászda áll. Régen itt volt a híres „nagypresszó”, ahol Jenő bácsi volt a főnök. Rengeteg történet kötődik ehhez a helyhez – igazi legendás időszak volt, amiből akár egy diszkós emlékkönyvet is meg lehetne írni!

Majdnem a vasútállomásnál jártam már, amikor elhaladtam a régi hengermalom mellett. Itt nem igazán kötődnek személyes emlékeim, csak egy gyors pillantást vetettem rá. A valódi történetek számomra a presszók körül forognak – ezek őrzik a fiatalságom ízeit, illatait, hangulatait.

Ez volt hát a vasárnap délelőtti sétám Bácsalmáson – egy rövid, de érzelemdús időutazás. A régi fotókat, amiket otthon találtam, feltettem egy videóra is – így más is bejárhatja velem ezt a múltidéző utat. 

 

 

Egy legenda, amit én álmodtam meg – de még messze nincs vége…” „Ez csak a kezdet volt. A legenda él tovább.” Írta: Gründfelder Attila

🛡️ Ez a bejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll. Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd! 4.0 🔗 https://creativecommons.org/licenses/by-nc-nd/4.0/deed.hu

 

Sínek, mozdonyok és az elalvás művészete

Álmos utazás – egy emlékfoszlány

Sínek, mozdonyok és az elalvás művészete

Talán 2018-ban volt, egy kontrollvizsgálat után hazafelé tartottam a Szent János Kórházból. Fáradt voltam, de sietnem kellett – a vonat nem vár. A Keletibe beérve gyors jegyvásárlás, futás a vágányhoz… és siker! Jegy a kézben, vonat elérve, egy üres fülkébe lehuppanva.

Szemben velem egy hölgy ült, akivel hamar beszédbe elegyedtünk. Beszédstílusa, akcentusa elárulta: Jugoszláviából származott – vagy ahogy otthon mondtuk: „jugó". A történetei egy másik világból szóltak, és én figyeltem – jólesett hallgatni más múltját, miközben én a saját jövőm felé zötyögtem.

A vonat közben robogott, és én egyszer csak elgondolkodtam: vajon ez az a járat, ami régen Belgrád–Bécs expresszként közlekedett? Talán ’95 óta van forgalomban? És ekkor… elnyomott az álom.

Hajnali kettő óta ébren voltam, és most egyszerűen elaludtam. Se én nem mondtam meg, hol szállok le, se a hölgy nem kérdezte. Egyszer csak felriasztott egy kéz, amely megrázott:

> – Maga átjön? Ez itt Kelebia — a következő már Jugoszlávia lesz…

Felugrottam, még félig álomban: > – Kiskunhalast elhagytam?! > – Igen – bólintott mosolyogva.

Kelebia. Megérkeztem, de nem egészen úgy, ahogy terveztem.

Nosztalgiaszínű kerülőút

A vasútállomás épületébe belépve rögtön mondtam a jegypénztáros hölgynek, mi történt. Bajára tartottam, de Kiskunhalason le kellett volna szállnom – én meg átaludtam. Megijedni nem ijedtem meg,ismerem a környéket.

És tudod, mi ugrott be? 1990-ben, az állomással szemben még volt egy kis eszpresszó. Talán még ma is áll. Mellette meg egy disco, ahol annak idején AC/DC „Thunderstruck”-ra tomboltunk. De ez már egy másik történet lesz. 

A pénztáros, velem egykorú hölgy, nosztalgiázva beszélgetett velem, majd elmagyarázta az utat: vissza Kiskunhalasra, onnan másik vonattal Bajára. Ez így plusz másfél óra, de végül hazaértem. Egy élménnyel több, mint terveztem.

Ha tetszett az írásom, írj bátran! Szívesen folytatom a beszélgetést veled. Facebookon így találsz meg: Gründfelder Attila (Egér) .Vagy keresd ezt a profilt: https://www.facebook.com/profile.php?id=100005975355818

 

Egy legenda, amit én álmodtam meg – de még messze nincs vége…” „Ez csak a kezdet volt. A legenda él tovább.” Írta: Gründfelder Attila

🛡️ Ez a bejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll. Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd! 4.0 🔗 https://creativecommons.org/licenses/by-nc-nd/4.0/deed.hu

A presszó, újabb legenda a biliárdasztal

                                              

A presszó, a biliárdasztal és a fehér víz – újabb legenda a faluból

Volt egyszer, nem is olyan rég, két jó barát a faluban – olyan fajták, akik tényleg mindent megosztottak: sztorit, fröccsöt, csendet, nevetést.

Egy szombati délután, az utcasarkon futottak össze – nem laktak közel egymáshoz, de fejben már előző este megbeszéltek mindent: egyikük hoz fehérbort, a másik vöröset. De hát, tudjátok… „fehérbor” az csak mese – az valójában fehér víz. 

Leültek egy padra, kortyolgatták a házi palackokat, és eldöntötték, hol folytatják az estét. Azt mondja az egyik:

– Figyelj egér! A melóhelyen beszélték, hogy nyílt egy új presszó. Nézzük meg!

Úgy is tettek. Az épület kívülről kissé ósdi, de rendezett volt – ők már ismerték régről. Ahogy beléptek, leesett az álluk: bent minden új! Kerek asztalok, rajtuk csipketerítők, a falon körben tükör – ilyet a faluban még nem láttak.

És ott állt a presszó szíve: egy karambol biliárdasztal. Nem is akármilyen! Voltak, akik csak ezért jártak oda –nem inni, csak nézni a játékokat. Komoly emberek, komoly tétekkel: egy kör ital, egy Bambi, néha egy inkább több kisfröccs – és bizony nem ritkán valódi pénz is forgott az asztalon.

Egy rossz lökés után csak némán lehetett kortyolni. Olyan volt az, mint egy csendes ítélet. Tudod, amikor az ember már tudja, hogy fizetni fog... és nemcsak magának.

A faluban – mint minden rendes helyen – itt is voltak törzsvendégek. Sőt, a legenda szerint még ma is emlegetik, milyen partik folytak ott.

A biliárdasztal mellett, a falon festmény: két férfi dákóval, az asztalon könyv vagy papír. Mellette egy mondat: „Az írnok is iszik.”

Tudniillik: aki tétekre játszott, annak nemcsak a játékot kellett figyelni, hanem író is kellett, aki rögzítette a pontokat. Az írnok volt a csendes bíró, a jegyző, a tanú… és bizony, ha valaki veszített, ő állta az írnok italát is. Mert hát: „Az írnok is iszik.” És ha már iszik, akkor azt is meg kell fizetni.

Így lett ebből is legenda. Egy presszó, egy biliárdasztal.

Ha tetszett az írásom, írj bátran! Szívesen folytatom a beszélgetést veled. Facebookon így találsz meg: Gründfelder Attila (Egér) .Vagy keresd ezt a profilt: https://www.facebook.com/profile.php?id=100005975355818

Egy legenda, amit én álmodtam meg – de még messze nincs vége…” „Ez csak a kezdet volt. A legenda él tovább.” Írta: Gründfelder Attila

🛡️ Ez a bejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll. Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd! 4.0 🔗 https://creativecommons.org/licenses/by-nc-nd/4.0/deed.hu

Legenda falu és a Jurassic Park Presszó – Egy határ menti történet kezdete

 

Legenda falu és a Jurassic Park Presszó – Egy határ menti történet kezdete

Valahol, ott a déli határ mentén, ahol a történelem vastag ceruzával húzta meg a vonalakat, élt egyszer egy különös kis falu. A neve nem véletlenül volt Legenda: ez a település szó szerint kétfelé szakadt a trianoni békeszerződés után. Az egyik fele Magyarországé maradt, a másik pedig Jugoszláviához csatolódott.

De Legenda nem adta fel – sőt, egyenesen kivirágozta magát a semmi közepén. Itt még a vonat is megállt, mintha csak tudta volna, hogy ez a hely más, mint a többi. A falu központja igazi csomópont volt: egymás szomszédságában működött a vasútállomás és a buszpályaudvar, szemben pedig egy kis park bújt meg, benne a legendás nevű Jurassic Park Presszóval.

Ez a presszó nem vicc – tényleg így hívták. Mellette helyet kapott egy templom, mögötte pedig egy focipálya, ahol vasárnap délutánonként nagy csaták zajlottak le falu és falu közt. És ha valakit megszomjaztatott a meccs – semmi pánik. Két, azaz kettő működő kocsma csillapította a szomjat.

De hogy miért lett a falu neve Legenda, és hogyan kapcsolódik mindehhez a Jurassic Park Presszó? Nos, ott született meg egy történet, ami messze túlmutat egy átlagos határ menti falun. De ez már egy másik rész lesz.

Egy legenda, amit én álmodtam meg – de még messze nincs vége…” „Ez csak a kezdet volt. A legenda él tovább.” Írta: Gründfelder Attila

🛡️ Ez a bejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll.  

Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd! 4.0  

🔗 https://creativecommons.org/licenses/by-nc-nd/4.0/deed.hu

 

 

 

 

Dobbantás a laktanyából – avagy hogyan lett a kerítésmászásból.

                    

Dobbantás a laktanyából – avagy hogyan lett a kerítésmászásból emlék.

Volt egy bajtársam, akivel néha „dobbantottunk” – magyarán engedély nélkül elhagytuk a laktanyát. Néha együtt léptünk le, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Az első dobbantás különösen izgalmasra sikerült. A 3-as őrtorony környékén másztunk át a kerítésen. Szinte hihetetlen, milyen ügyesen csináltuk, mintha minden nap ezt gyakorolnánk – persze a szívünk hevesen vert, mert tudtuk, ez nem éppen szabályos eljárás. A túloldalon egy legelőre estünk be, röhögtünk egy nagyot, aztán irány a főút, stoppolni – ami persze szintén tiltott volt számunkra. De a szabály az szabály, és mi akkor épp nem kértünk belőle.

Hamar megállt az első autó, és elvitt minket egy faluba. Ott kiszálltunk, gyalogoltunk egy darabot, mikor elhaladt mellettünk egy lovaskocsi. A kocsis odaszólt: – Gyertek csak, én is arrafelé megyek! Néztünk egymásra: most vagy mesélhetünk majd egy lovaskocsis sztorit, vagy marad a klasszikus stopp. A nosztalgia győzött – felugrottunk hátulra.

Pár elágazás, egy újabb stopp, és megint szerencsénk volt: egy autó pont a kívánt irányba vitt. A következő faluban kiszálltunk egy presszó közelében, bementünk, ittunk egy sört – de csak gyorsan, mert tudtuk, hogy simán lebukhatunk. A katonai könyvbe beírt "vasárnapi kimaradás" volt a mi fedősztorink – igazából nem is volt hivatalos eltávozásunk, csak reméltük, hogy visszafelé nem kérdez senki semmit.

Egy kereszteződésnél elváltak útjaink: én jobbra, ő egyenesen. Hazaértem gond nélkül – persze otthon senki sem tudta, hogy előző nap éppen szabálysértésből hoztunk emléket.

Vasárnap reggel viszont beütött az adrenalin. Kimentem az udvarra, és megláttam egy teherautót az utcán. Az első gondolatom: „Itt a DAC, visznek vissza, lebuktunk!” Csak amikor közelebb jött, vettem észre, hogy ez nem katonai jármű – sóhaj, megkönnyebbülés.

Visszafelé a laktanyába a katonakönyvbe beírt „kimaradás” volt az én belépőm. A kapunál izgultam: most lebukunk? De semmi gond nem volt, simán bejutottam. Megkerestem a bajtársam – ő már visszaért, és jól kinevettük egymást, miközben megosztottuk, kinek milyen kalandja volt hazafelé.

És hát a hétvégéről hazatérő katonának illett valamit hozni: sült vagy rántott hús, sütemény, és persze egy kis „gránát” – azaz laposüvegben pálinka. Ezeket körbeadtuk, mindenki kóstolt egyet. A körletben az ágyra kipakolt finomságok úgy néztek ki, mint egy ünnepi asztal. Volt ott minden, mint a búcsúban.Ez a történet meg se történet 

Egy legenda, amit én álmodtam meg – de még messze nincs vége…” „Ez csak a kezdet volt. A legenda él tovább.” Írta: Gründfelder Attila

🛡️ Ez a bejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll. Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd! 4.0 🔗 https://creativecommons.org/licenses/by-nc-nd/4.0/deed.hu

EGY NAP BUDAPESTEN – HABOS KÁVÉTÓL A MOZGÓLÉPCSŐIG 2. RÉSZ – A VISSZAÚT: MOZGÓLÉPCSŐ, PÁNIK ÉS EMBERSÉG

 

Egy nap Budapesten – habos kávétól a mozgólépcsőig

2. rész – A visszaút: mozgólépcső, pánik és emberség

Miután végeztem a dolgaimmal a kórházban, megindultam hazafelé. A villamossal vissza a Moszkva térre, onnan metróval a Keletiig — itt jött a nap második mozgólépcsős kalandja. Ezúttal fölfelé kellett menni, ki az aluljáróból. Ott álltam a lépcső aljánál, bámultam felfelé, és nem mertem rálépni.

Ekkor odalépett egy hölgy: — Baj van?

Mondtam neki, hogy félek a mozgólépcsőtől, és hogy nem merek elindulni. Azt válaszolta: — Ne aggódjon, majd felkísérem!

Nagyon nehezen rávettem magam. Belékapaszkodtam a karjába, és együtt elindultunk felfelé. Félúton azonban kibillentem, és elestünk. Hallottam, ahogy valaki kiált: — Nyomjátok meg a vészcsengőt!

Meg is történt, a mozgólépcső megállt. Jött egy rendész, segített felállni minket. Szerencsére komoly baj nem történt, de a hölgy telefonja betört, az én napszemüvegem is eltört — mondtam is magamban: „Ha ez a legnagyobb baj, megúsztuk.”

A rendész felsegített a mozgólépcsőn, és most már biztonságban éreztem magam. Mikor felértünk, azt mondta: — Legközelebb csak szóljon a falon levő mikrofonba, segítünk.

Megköszöntem a hölgynek is a segítséget, és elindultam a pénztárhoz, hogy megvegyem a jegyem hazafelé.

Egy nap. Két mozgólépcső. És sokkal több, mint közlekedés. Ez a nap bebizonyította: az emberség ott van, csak kérni kell. És néha a legkisebb győzelem — mint felállni egy mozgólépcsőről — a legnagyobb lépés önmagunk felé.

Ha tetszett az írásom, írj bátran! Szívesen folytatom a beszélgetést veled. Facebookon így találsz meg: Gründfelder Attila (Egér) .Vagy keresd ezt a profilt: https://www.facebook.com/profile.php?id=100005975355818

Egy legenda, amit én álmodtam meg – de még messze nincs vége…” „Ez csak a kezdet volt. A legenda él tovább.” Írta: Gründfelder Attila

🛡️ Ez a bejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll. Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd! 4.0 🔗 https://creativecommons.org/licenses/by-nc-nd/4.0/deed.hu