LEGENDAUTAM – 14. FEJEZET – BÁCSALMÁSON, AMIKOR HÉTVÉGÉN A VÍZ CSAK FÜRDÉSRE VOLT JÓ.

 

 

A ’80-as évek bácsalmási éjszakái egészen más ritmusban dobogtak: élő zenekarok, presszók, fröccsök, barátok, és a legendás mondat, amit mindenki ismert: „Vizet csak fürdésre használunk!” Ez a fejezet egy könnyed, nosztalgikus időutazás a Halász, a Sárga Csikó, Jenő bácsi presszója és a régi falusi esték világába — ahol a hangulat volt a főszereplő, és minden saroknak megvolt a maga története.

LEGENDAUTAM – 14. fejezet – Bácsalmáson, amikor hétvégén a víz csak fürdésre volt jó

A faluban volt egy régi mondás, amit mindenki ismert, még az is, aki soha nem tartotta be: „Vizet azon este csak fürdésre használják!” Ez a mondat valahogy mindig ott lebegett a levegőben, mint egy kimondatlan szabály, amit senki sem vett komolyan, de mindenki mosolygott rajta. A ’80-as években pedig különösen igaz volt: ha este bementél a faluba, vizet inni tényleg nem sok értelme volt. Volt helyette minden más.

Egyik hétvégén, valamikor a nyolcvanas évek derekán, épp az áruház sarkán fordultunk ki. A nap már lement, a levegőben ott volt a nyári por és a frissen nyírt fű illata. Mentünk hazafelé, de ahogy a piachoz értünk, leültünk az árusok betonasztalára. Ez volt a mi „tanácskozó helyünk”. Ott született meg a nagy ötlet, ami aztán egész éjszakánkat meghatározta.

– Tartsunk ma vízmentes napot – mondtam. – Mi az, hogy vízmentes? – kérdezte a barátom. – Hát az, hogy ma este vizet nem iszunk. Csak fürdésre jó.

Nevettünk, de a döntés megszületett. Este kilenckor találkozunk a régi Fűszer‑raktár sarkán — így beszéltük meg. Én meg hozzátettem: – Az egyik barátom hozott papírdobozban pár üveggel, belefért a Tramini is. Ő is ‘kölcsönvette’ a gazdaságból. Nekem is van abból egy hosszú nyakú, 0,75‑ös Tramini. Majd viszem — mondtam. Hát vittem is. Csak épp indulás előtt felbontottam. Az ember nem hagyhatja, hogy egy bor unatkozzon otthon. Úgyhogy mire a Fűszer‑raktár lépcsőjén összefutottunk, már meg is húztuk az üveget, nehogy megsértődjön. A vízmentes nap így hivatalosan is elkezdődött.

A képen én vagyok. Archív fotóm 1990-ben készült, a Szovátai Medve-tónál, Romániában, egy szállodai szobában. Nem volt full extra, de a célnak megfelelt – csak aludni jártunk be, napközben a környéket jártuk, barátunkkal voltunk. Esténként mentünk diszkóba, de előtte jött a fürdés és egy kis edzés a „Dezsővel” (demizsonnal)..

 

A Halász – ahol a tálcák gyorsabban fogytak, mint a zenekar szünetei

Első állomásunk a Halász volt. Aki járt ott, tudja: a Halász nem csak egy vendéglő volt, hanem egy életérzés. Bementünk, és leültünk a konyha és a csapos ajtaja melletti sarokasztalhoz — az volt a mi asztalunk. Onnan beláttuk az egész termet, a zenekart, a táncolókat, a biliárdosokat, mindenkit.

Akkoriban még élő zenekar játszott. Ismertem is a tagokat, de most nem akarok neveket írni, nehogy mellélőjek — csak tippjeim vannak. A lényeg, hogy jók voltak. Olyan zenét játszottak, amitől az embernek kedve támadt inni még egy kisfröccsöt.

És ha már vízmentes nap volt, akkor a fehér kisfröccs adta az irányt. Kisfröccsöt pedig sosem egyet kér az ember — párosával illik. Talán egy fehér kisfröccs volt 6 forint 10 fillér akkoriban. Meg is jelent a pincér — valószínűleg Simi. Aki ismeri Bácsalmást, tudja: Simi igazi legenda volt. A pincérkirály. Vasalting, fehér köpeny, fekete élére vasalt szövetnadrág, kezében a tálca, a köpenyzsebben vagy a farzsebben pedig ott lapult a pincér‑brifkó. Mindenki tudta: ha tanácsot kérsz, szívesen ad, és mellé mindig odaszúr egy poént is. Ha ő hozta a tálcát, akkor az úgy volt jó, ahogy volt.

– Tudjátok mit? – mondta. – Hozok egy tálca kisfröccsöt, ne járkáljak annyit! – de ezt is csak a maga módján, félmosollyal. Mi összenéztünk, és rávágtuk: – Tudod, Simi… mérték az van: tálca kisfröccs!

Simi a bajsza alatt elnevette magát, és elindult a söntés felé

És hozta is. A zenekar játszott, mi beszélgettünk a nagy esti tervről, és mire észbe kaptunk, a tálca el is fogyott. Simi már hozta is a következőt.

A másik teremben biliárdasztal állt, mellette valami fás játékot is játszottak. Ha WC-re mentünk, mindig arra vitt az út. Kint az udvaron pedig ott volt a fa tekepálya, ahol mindig nagy élet volt – kemény fogadásokkal, hangos nevetésekkel. A Halász olyan hely volt, ahol mindenki ismert mindenkit, és ha valaki nem ismert valakit, az is hamar megismerte.

Miután a pár tálca is lecsúszott, úgy döntöttünk: irány tovább a faluban!

Bementünk a nekünk csak Kis Presszónak hívott helyre — hivatalosan Éva presszó volt a neve. Körbenéztünk, hátha akad ismerős. Elöl nem volt senki, hát benéztünk a nagyterembe. A két helyiséget több boltív választotta el, az egyiknél még egy függöny is lógott. Benéztem mögé, de ott sem volt senki.

Aztán mégis leültünk a kerek asztalhoz, és kértünk valamit — hát nem vizet, főleg hogy piaci nap volt. Hétfőn és pénteken mindig tele volt a presszó. Ha jól emlékszem, Eta néni állt a pult mögött.

A Kis Presszó napközben volt igazán forgalmas, de este is megvolt a maga bája. A nagyteremben még élő zenekar is játszott. A kis presszóban pedig volt egy asztal, amit mi csak maszek asztalnak hívtunk, mert ott ültek általában Bácsalmáson  maszekok. Ha volt törzshelyük, hát az az volt — és persze ott cserélték az információkat is. Sági biztos ott ült.

A fenti kép az „Éva presszóról” (ahogy mi hívtuk: Kis Presszó) készült Bácsalmáson. A két fotón ugyanaz az épület látható – a felső kép szerintem a ’80-as években készült, az alsó kép dátuma ismeretlen. A fotókat az interneten találtam, sajnos a készítőjük vagy a pontos forrásuk nem ismert. A blog nem kereskedelmi célú, személyes emlékek feldolgozására szolgál. Ha bárki felismeri a képek eredetét, szívesen feltüntetem a forrást, vagy kérésre eltávolítom.

Leültünk egy kerek asztalhoz, pár kisfröccs ott is eltűnt. Aztán azon gondolkodtunk, merre tovább. Még korán volt átmenni a Nagy Presszóba – mi csak úgy mondtuk: „Menjünk majd Jenő bácsihoz, de még ráérünk.”

 

A Sárga Csikó – ahol a lánchidas konyaknak mindig volt neve

A Halász után irány a Sárga Csikó. Ott is leültünk egy asztalhoz, de itt már nem tálcában gondolkodtunk — módjával kértünk, a kisfröccs volt az alap. A Csikóban mindig volt valami kulturális élet: élő zenekar, tánc, néha még disco is. A hangulat pedig mindig ott lebegett a levegőben.

A Csikóban mindig volt valami mozgás – az étterem valóban szolgált. Még emlékszem, volt olyan hétvége, amikor nem lehetett asztalhoz ülni, annyira tele volt. Jobbra volt a söntés, és ha ott voltál, tudtad: jó helyen vagy. „A Sárga Csikó vendéglő fehér asztalai” – Fotó: Petőfi Népe, 1970. A képet újságból vágtam ki, a Petőfi Népe 1970-es számából. A készítője sajnos ismeretlen. A blog nem kereskedelmi célú, személyes emlékek feldolgozására szolgál. Ha bárki felismeri a kép eredetét, szívesen feltüntetem a forrást, vagy kérésre eltávolítom

A zenekar jellegzetes volt, csak ők játszottak ott. Esküvőkön is feltűntek néha, igazi falusi klasszikus banda. A Csikóban volt egy külön hely, amit mi csak úgy hívtunk: a söntés. Ha ott vagy, tudtad, hogy jó helyen vagy.

Na, hát itt sem vizet kértünk — nehogy már megtörjük a vízmentes nap szentségét. Kisfröccs mellé jött a lánchidas konyak, mert hát „legyen neve a gyereknek” — így mondtuk mi falun. Ez a mondás mindenhol működött, ahol konyakot adtak a fröccs mellé.

A Csikóban mindig volt valami mozgás: az étterem szolgált, valaki táncolt, valaki nevetett, más meg épp a söntésnél magyarázta, hogy csak egyet kér, aztán megy — de persze sosem ment. A mi asztalunknál is jókedv volt: a fröccs fogyott, a konyak csúszott, és az idő valahogy gyorsabban telt, mint bárhol máshol. Éjfél körül úgy döntöttünk, átmegyünk Jenő bácsihoz.

Jenő bácsi discoja – ahol az éjszaka igazán elkezdődött

A képen Bácsalmás látható. A nagy presszó (Jenő bácsi) előtt ültünk, mint a fecskék a villanyvezetéken – a fa korláton, közvetlenül az ajtó mellett. Jöttek-mentek a fiatalok, mi is köztük hömpölyögtünk. Szerintem a kép a ’80-as években készült. A kép forrása: egykor.hu – a kép csak illusztráció.

Ahogy az áruház sarkához értünk, már messziről hallottuk a disco dübörgését. Nyár volt, meleg este, az a fajta, amikor a falu egyszerűen nem akar hazamenni. A fiatalok sétáltak fel‑alá a főutcán, a lányok kacagtak, a fiúk próbáltak menőnek látszani, és mindenki tudta, hogy Jenő bácsinál kezdődik az éjszaka.

A bejáratnál már ott állt a szokásos társaság: valaki cigizett, valaki sztorizott, valaki csak nézte, ki érkezik. Mi is beálltunk a sorba, de hát vízmentes nap volt, úgyhogy a belépés előtt még gyorsan megbeszéltük:

– Na, akkor itt se kérünk vizet! – Hát hogy kérnénk? Ez lenne a nap megsértése!

Bent a disco fényei úgy forogtak, mintha valami nagyvárosi klubban lennénk, pedig hát ez csak a Jenő bácsi‑féle retró csarnok volt. A DJ‑pult mögött mindig akadt valaki, aki úgy tett, mintha ő találta volna fel a zenét — de mi pont ezért szerettük. A tánctéren már mozgott a tömeg, a fal mellett pedig ott álltak a ‘megfigyelők’, akik csak akkor merészkedtek be, ha a kedvenc számuk szólt.

Mi leültünk, ha volt hely, egy kerek asztalhoz, és természetesen kisfröccsöt kértünk. A vízmentes nap szigorú szabályai szerint ez volt az egyetlen helyes döntés. Ha nem volt üres asztal, akkor a tükörrel szemben, a volt ruhatár pultjánál ültünk. Ott mindig tömve voltak: balra a pult, jobbra a nagyterem, ahol javában ment a disco.

Aztán jött a következő kör. Meg a következő. Aztán valaki egyszer csak rávágta: – Menjünk vissza a Csikóba, hátha ott is van élet!

És tényleg: a bácsalmási éjszakai életnek megvolt a maga körforgása. Aki Jenő bácsinál kezdett, az előbb-utóbb átment a Csikóba, és ha a Halász még nyitva volt, ott kötött ki, mert ott olcsóbb volt a pia, mint bárhol máshol.

Mi is így tettünk. Kiléptünk a meleg éjszakába, a disco hangja még utánunk szólt, és elindultunk tovább, mert a vízmentes napnak még korántsem volt vége.

Jenő bácsihoz, vagyis a nagy presszóba érve tömve volt a hely. Jöttek a környékről is a fiatalok, és még most is csodálkozom, hogyan fért el annyi ember. Bent úgy álltak, mint a heringek, a pulthoz alig lehetett odaférni. Ha valaki nem volt szomjas, akkor is eljutott előbb-utóbb a pulthoz — és ha már ott volt, egyből dupla italt kért, hogy a következő kanyart is kibírja.

A falu élt, mozgott, zenélt, és mi is benne voltunk a sodrásban. A vízmentes napból lassan vízmentes éjszaka lett, és mi csak mentünk tovább, egyik helyről a másikra. A lányok is tartották a vízmentes napot, csak ők nem kisfröccsöt ittak — akkoriban a ‘körömlakk’, vagyis a Bonbon likőr volt a divat. Mi így hívtuk.

Akkoriban így működött az élet: csak leültünk a presszó fa korlátjára, mint a fecskék a villanyvezetékre. Szemben a presszó előtt is ott voltak a padok — igazi hetvenes évekbeli darabok, beton és fa kombinációja. Ott ült mindenki: a kis parkban, a nagy parkban… azt hiszem, a parkban történt minden, ami fontos volt.

Bácsalmás környékén akkoriban rengeteg fiatal volt. Ha nem volt hely a padokon, ott volt a kerékpártartó: jó vastag csőből készült, azon is simán elbeszélgettünk órákig.

Akkoriban így működött az élet: nem volt telefon, nem volt internet, csak a hangulat, a barátok, a zene — és milyen jó is volt! A szabály pedig egyszerű volt: azon az estén vizet csak fürdésre használunk.

A környék falvaiból is jöttek szórakozni, és mi is átmentünk néha máshová. Mindig megismertek, elsütöttünk pár poént, és persze vizet ott sem ittunk. Lehet, hogy csak párszor találkoztunk, mégis úgy kezeltük egymást, mintha évek óta ismernénk.

És milyen jó volt, ugye?

De a történet itt még nem ért véget…

Egy legenda, amit én álmodtam meg – de még messze nincs vége…” „Ez csak a kezdet volt. A legenda él tovább.” Írta: Gründfelder Attila

Ha tetszett az írásom, írj bátran! Szívesen folytatom a beszélgetést veled. Facebookon így találsz meg: Gründfelder Attila (Egér) .Vagy keresd ezt a profilt: https://www.facebook.com/profile.php?id=100005975355818

🛡️ Ez a bejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll.  

Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd! 4.0  

🔗 https://creativecommons.org/licenses/by-nc-nd/4.0/deed.hu